Néhány hónapja épp drága jó Gerardunkat kérdezték afelől, miben más ez a csapat, mint az elmúlt évek Barcelonája, amire ő csak ennyit válaszolt:
- - "Megtanultunk szenvedni. Megtanultunk szenvedve nyerni!"
Fogalmam sincs, hogyan szalad ennyire gyorsan az idő. Az egy dolog, hogy ma este már az évad utolsó mérkőzését játsszuk, de az újradefiniált, világverő Barca is a nyolcadik szezonon van túl. Az a tíz éves kölyök, akit anno megfogott a hatkupás Pep-team, idén már ez érettségire készül. És nem is igazán az a durva, hogy ennyi idő eltelt, hanem hogy szurkolóként folyamatosan jól vagyunk lakatva, ha be is jött egy-egy gyengébb év, utána biztosan kaptunk kárpótlást. Egy kicsit felfoghatatlan (nekem mindenképp), hogy ez a nyolc szezon tulajdonképpen egy egybefüggő folyam, ahol iszonyú magasan van a léc. Elég csak belegondolni, mi történt azokkal a csapatokkal, akik nem is olyan régen még a riválisaink voltak a BL-ben, mint a MU, vagy az Inter. Pedig mintha most lett volna nemrég, hiszen Messi, Iniesta, Piqué vagy Busquets akkor is ott voltak, akkor is jók voltak. Ehhez képest egy Inter drukkernek már csak nosztalgia, hogy komoly tényezők voltak a nemzetközi színtéren.
Eljött ez a pillanat is, gyerünk, kezeket a magasba, bajnok a Barca, lehet döngetni a mellet, posztolni katalánul a facebookra, lecserélni a borítóképet, leereszkedő megértéssel vegyes kárörömmel gratulálni a Reálos haveroknak, közben kuncogni, hogy Douglasnak több spanyol bajnoki címe van, mint Cristianónak, statisztikákban vitatni meg, hogy honnan számítjuk, ki a legnagyobb, hogy de az elmúlt huszonötből tizenhárom, az elmúlt nyolcból hat, mérgesen nyelni egyet, mikor a la decimával tromfolnak és emlegetni Francót, meg az elnyomás éveit, megkérdezni, hogy ki is lőtte a legtöbb gólt az idényben, aztán ebbe belefáradni és mosolyogva dőlni az ágyba, mert hogy bajnok a Barca.
Másnap a hajtás után.
Egy meccs és vége.
Egy meccs, ráadásul papíron nem is nehéz, hiszen egy célját már elért Granada (bent maradt) ellen lépünk pályára idegenben (kilencből nyolcszor vertük őket), egy pirinyó pontocskával vezetve a bajnokságot; a mészárosok matracosok már ki is szálltak, a szent királyi gárda van már csak versenyben velünk a bajnoki címért. Persze édes mindegy ki van versenyben, hiszen egy véghetetlen kényelmes előnyt módszeresen leépítve számunkra már csak a győzelem jó.
Mondjuk, hogy ezeket minek írom le, hiszen mindenki tudja, nem is tudom.
Lapozzunk.
A verbális intervenció (kb. szóbeli beavatkozás) a jegybanki kommunikáció egyik egyedi eszköze, amely leginkább a várakozások orientálására alkalmas. A verbális intervenciót akkor alkalmazzák, amikor egy - a végső cél szempontjából fontos - változó (pl. árfolyam) szintjét, vagy várt pályáját a jegybank az infláció szempontjából nemkívánatosnak, vagy hosszú távon fenntarthatatlannak ítéli, de egyéb úton (pl. nyíltpiaci műveletekkel) a kamatok szintjén nem kíván, vagy közvetlenül nem tud változtatni.
Azaz a jegybank elnöke mond valamit, aminek nagyobb lesz a hatása, mintha tenne valamit.
Luis Enriquét jegybankelnöknek! Hogy miért?
Elmondom a hajtás után.
Tovább folytatódik az idegtépő versenyfutás a bajnoki aranyért. Az olasz és a francia bajnok személye már ismert, de Németországban és Angliában sem vár már senki meglepetést, amellett hogy a Leicester elsősége egyébként nyilván hatalmas bravúr. Spanyolországban viszont egymás sarkát tapossa a három nagy, arra várva, hogy valamelyik hibázzon az utolsó találkozók valamelyikén. Ebből a szempontból Luis Enrique csapata némi előnyben van, ugyanis az egymás elleni eredmények szempontjából ők a legjobbak, a Ligában pedig ez dönt pontegyenlőség esetén. De hogy ilyeneken gondolkozni lehessen, először össze kell kaparni a Villamarínból a három pontot.
Powered by 