Spanyol Kupa, 4. forduló, visszavágó: FC Barcelona - Hercules
2016.12.21. 13:40 - vigvik
Hajtás után egy rendhagyó kommentfogó kereteiben, négy képben összefoglalva közlöm, amit az ellenfélről tudni érdemes.
Túlságosan ecsetelni azt hiszem fölösleges lenne, mit is jelent a mai mérkőzés Barcelona polgárai számára. Az első összecsapás pontosan az 1900-as évre datálódik, azaz a spanyol bajnokság legrégebbi rivalizálása elevenedik meg újra ma este a Camp Nouban.
Kötelező három pont letudva, az meg leginkább az utóbbi hetek sorsolásának/a szezonkezdet nehézségeinek tudható be, hogy nem ülhettünk le teljes nyugalomban a képernyő elé. Döcögünk, botladozunk, meglepő eredményeket és főleg játékot produkálunk. Mindezt akár egy meccsen belül is.
Ennek két kimenetele tűnik valószínűnek pillanatnyilag. Vagy azzal zárjuk a szezont, hogy "beilleszkedési, átszervezési akadályok miatt majd jövőre emelgetünk trófeá(ka)t", vagy tavaszra összeáll minden, aztán le(gy)alázzuk a spanyol mezőnyt és Európát. Is. Vagy.
Kissé szokatlan időpontban, az ebéd utáni szieszta idején kell megvívnia a csapatnak a soronkövetkező meccset, s tekintettel a régi mumus ellenfélre - Osasuna -, csak remélni tudjuk, nem fog emésztési zavarokat okozni. Hajtás után villámbeharang hat pontban:
Habár lényegében barátságos mérkőzést játszottunk tegnap, néhány keresetlen szót megérdemel a produkció, egyrészt az 1000 fölötti passzmennyiség önmagában megsüvegelendő, másrészt minden nyári szerzemény kezdőként kapott lehetőséget, így róluk is megemlékezhetünk. Hajtás után a minimalista értékelő.
Ha az eredmény miatt nem is kell izgulni, van tétje a gladbach elleni meccsnek. Messinek Ronaldóval van elszámolnivalója, Alcácer csúfos lemaradásban van egy korábbi Barca-legendához képest, Iniestát meg játékba kéne hozni, és lehetőleg egészségesen tartani a szezon végéig, mert a stasztika is alátámasztja, hogy nélküle csak szenvedünk.
A labdarúgásban nincsenek véletlenek... legalábbis hosszútávon biztosan nem. Nem (volt?) véletlen a Barca hosszú évekig tartó dominanciája, nem volt véletlen a Spanyol válogatott szériája, ahogyan Zidane "malaca" sem az (már amennyire ez a két-három hasonlat összevonható). Mielőtt komolyabban belemennénk a mérkőzés elemzésébe, néhány gondolat arról az emberről, akit közvetlen kirúgása előtt maga Johan Cruyff is szeretett volna elcsábítani az FC Barcelonához.
Régen nem volt ilyen, de nem mi vagyunk a favoritjai a hazai Clásicónak. A tavaszból kiindulva talán nem érdemes azzal foglalkozni, hogy 3, 6 vagy 9 pont lesz-e a különbség a két csapat között a meccs után, de bizonyos szempontból döntő lehet a mai Klasszikus. A Real ígyis jó, nem hiányzik, hogy el is higgyék, nekünk meg a szélsőséges rajt után jó lenne valamibe kapaszkodni, amivel egyenesbe tehetjük a szezonunkat.
Komoly pofon az Anoetában, vadul kongó vészharangok. Ismerős? Nem akarnám november végén temetni a szezont, de egy ideje már reménykedünk, hogy visszatalálunk a helyes útra, aztán mindig gyorsan elbizonytalanodunk. Viszont alapvetően optimistán állok a dolgokhoz, innen még simán hozható egy nagyon jó tavasz. És jobb is január végétől belelendülni a dolgokba, mint a legtöbb puskaport októbertől ellőni, hogy aztán a szezon legfontosabb részére csak a cidri jusson. Ugyanakkor ma bármennyire szeretnénk, semmivel nem leszünk okosabbak a folytatást illetően, ez a meccs majdnem légüres térben lesz.
Ha Szvob. hasonlatát követjük, akkor nagyjából a feszülettel maszturbálós részt láthattuk, csak pap helyett most véletlen Hannibal Lectert hívták segítségül.
Az Anoetában tett legutóbbi látogatásunkkor állítólag kikötöttem, hogy én akarom írni a legközelebbi Soci beharangot, de hiába mondtam a többieknek, hogy biztosan részeg lehettem, illetve a feleségem fizette a helikoptert, nem hittek nekem, úgyhogy enyém a lehetőség.
Nézzük.
Legalábbis ami a a BL utolsó fordulóját illeti, mivel a tegnapi győzelemnek köszönhetően a csoportelsőség is kipipálva, így a németek ellen Lucho pályára küldheti akár még Aleix Vidalt is,... ha akarja.
Pár hete, a legutóbbi BL-meccsünk előtt azt fejtegettem, hogy nem feltétlen kell győzni, mert anélkül is biztosnak látszik a csoportgyőzelem. Úgyhogy mielőtt belezavarodnék itt a szövevényes eszmefuttatásomba, szögezzük le gyorsan, hátha a fiúk megint komolyan veszik az intelmeim: kell a három pont.
Szent esküvéssel fogadom, előttetek, kedves olvasók, hogy a jövőben igyekezni fogunk jobban odafigyelni arra, hogy kevesebbet csússzunk az értékelőkkel. Ennél keményebb vállalást ne várjon senki, annak ellenére, hogy persze mindenkinek igaza van, aki cseszeget bíztat minket, de hát az alkotó emberek tudják, hogy két komoly múzsa létezik, a határidő és az előleg.
Marad az első.
"De most fölkelek, mondja az Úr, most fölmagasodom és fölemelkedem!"
/Ézsaiás próféta könyve 33:10/
Dani Alves a hintaszékében ringatózik előre-hátra, csibészes mosollyal az arcán. "Képzeld el, mi lett volna, ha tényleg jó vagyok?" - mondja. Elképzeltem! Ha tényleg jó játékos lett volna, akkor több La Liga meccset játszik, mint bármelyik külföldi játékos az elmúlt tíz évben, és több gólpasszt is ad... Kivéve persze Messit. Beválogatták volna a FIFA Pro csapatába egymás után ötször, vagy annyi kupát nyer, hogy már nem is képes fejben tartani mindegyiket... Ha Dani Alves tényleg jó lett volna, nyert volna öt bajnokságot, négy spanyol kupát, három Bajnokok Ligáját, három klubvilágbajnokságot és két UEFA kupát. Vagy.. várjunk csak!?
Akkora mázlisták vagyunk, gyerek, hogy nem hiszitek el. Más csapatok szurkolói alig várják a hétvégét, hogy a bajnokságban végre egy héten egyszer megnézhessék kedvenc csaptukat.
Nekünk két meccs is megadatott a hétvégén. 15 perc eltéréssel.
Túlzás lenne azt állítani, hogy hullámvölgybe kerültünk, de a Granada elleni borzalom és a City elleni totális megsemmisülés (még ha jól is indult) nem túl jó előjel a következő hetekre nézve. A Pizjuán akkor is kemény terep, ha épp formában vagyunk, két hét múlva jön a Málaga, akivel rendszerint megszenvedünk, majd megyünk Glasgow-ba, ami szintén szopatós szokott lenni, végül utazunk az Anoetába, ahol (az utóbbi évekből kiindulva) semmi jóra nem számíthatunk. Közben pedig lesz egy válogatott szünet is...
Biztos vagyok benne, hogy a következő néhány sor nem fog osztatlan sikert aratni az olvasók között, de mivel már hetek óta kikívánkozik belőlem, ezért úgy éreztem a keddi bukfenc után talán papírra vethetem a gondolataimat. Hajtás után realitás(?).
Ha abból indulunk ki, amit Szvob. kolléga fejtegetett a hétvégi produktummal kapcsolatban, és felszorozzuk azzal, hogy Mindeneszentek-halottak napja tájék van... hát nem az jön ki, amit egy csoportrangadótól (el)várna az ember.
Furcsa mérkőzést láthatott a stadionba kilátogató és a tévénéző szombat este. Egy takaréklángon sem égő Barcelona és egy sündisznóforma Granada mérte össze az erejét, a szándékait. Míg a Granada a kikapni, a Barca focizni nem akart.
-
- Eredj, fiam, Valenciába és hozzál finom hurkát! De ne véreset.
- - Denevéreset?!
Manciék látogatása után három nappal most a Barca megy vendégségbe. A cél: a Mestalla és a három pont.
Nézzük miből főzünk.
Ismét a katalán tizenegy ellen bizonyítódott a régi tény, hogy a Premier League a legerősebb bajnokság. Szerencsére ezt a meccs előtt Guardiola, a meccsen pedig a Barcelona cáfolta.
Ismét.
Mióta 2008-ban Mansour sejk átvette a Manchester Cityt, nem titkolt céljuk, hogy a Barca-filozofit átemelve a péelbe, a világ egyik legbefolyásosabb klubjává váljanak. 2008 óta három edzőt fogyasztottak el, akiknek jóformán "annyi" volt a feladatuk, hogy előmelegítsék a kispadot Guardiolának.
Az újabb áladozatokat szedő nemzetközi szünetnek - hála a magasságosnak - végre vége, így a Barca is visszatérhet a lassan megszokott heti két mérkőzéses rutinjához. Nem csak azért volt hosszú ez a tizenegynéhány nap, mert nem láttuk a csapatot, hanem azért is, mert egy keserű ízű kelta gombóccal a szánkban kellett hosszasan várnunk a csorba kiköszörülésének esélyére. A vigói rövidzárlatnak köszönhetően a negyedik helyről várjuk a folytatást, ahol a fene se tudja, mikor jártunk utoljára.
Ha jól sejtem nagyon sokan látták/tuk a meccset, nagyon sok embernek pedig nagyon sokféle véleménye lehet/van a látottakról. A nagyon sokféle vélemény pedig azért van, mert annyira impulzív volt a kilencven perc, hogy a nagyon sok embernek nagyon sok különböző momentum vésődhetett/vésődött be, illetve maradt meg a hosszútávú memóriában. Ennyire nagyon sokféle lehetséges bevésődést képtelen lennék ide mind leírni, ezért kettőről gondoltam megemlékezni. Ami valójában egy.
Ne áltassuk magunkat, a tegnapi teljesítményünk olyan volt, mint egy velős Pinyő interjú: Nézhetetlen, érthetetlen, ööö .. nyögvenyelős, és fogalmunk sincs, hogy mi a büdös francot is akartunk...
Ritkán van ilyen a BL-ben, hogy ujjal mutogathatunk a Realra: lám, ők megszívták a sorsolást, mi meg nem. Persze ehhez szigorúan csak a mostani játéknapot szabad nézni: Németországba utazunk, egy-egy Borussia mindkét helyen az ellenfél - de micsoda különbség van azért.
A csapat ma az El Molinónba kirándul, hogy meglátogassa Enrique mester kiskedvencét, és lehetőség szerint elhozza a három pontot. Helyzetünket sérülések és kiszámíthatatlanság nehezítik, viszont reményre ad okot, hogy keretünk még így is erős.
A szezonban eddig két olyan csapattal találkoztunk, akik az átlagnál magasabb szinten ismerik a védekező játékot, ráadásul ehhez ragaszkodtak is az utolsó sípszóig. Egyik meccset sem nyertük meg. És igen, az Atlético volt a második.
Sajnos bokros teendőink vannak*, kommentfogó poszt következik vitaindítónak szánt pontokba gyűjtve.
A nagy játékosok kiteljesedése mögött mindig egy befolyásos edző áll. Messinek ott volt Guardiola, Ronaldónak Ferguson, Fábregasnak Wenger. Luis Suáreznek pedig Brendan Rodgers.
"Ezt a jó D. Alavést, becserélném egy rossz D. Alvesre"
/hülye szóvicc a meccs végéről/
Barcelona egy fantasztikus hely. Nem csak a futball miatt, természetesen, de most itt nem terhelném a sorokat kiállításügyi, művészeti/művészettörténeti, politikai és gasztrokérdésekkel, maradjunk a témánál.
Személyes beszámoló következik.
A mai napig előttem van az a szerencsétlenül megcsúsztatott labda. Az akkor már 36 éves - később a meccs emberének is megválasztott - Gary McAllister tekerte be a szabadrúgást a mérkőzés hosszabbításában, Delfi Geli pedig azóta is átkozza a percet és az aranygól szabályt. A labdarúgás történetének egyik, ha nem a legjobb UEFA Kupa döntője volt az a Liverpool - Alavés meccs, ahol a vörösökön kívül az egész világ a kék-fehéreket siratta...
Jó régen volt ilyen és soká is lesz a következő, de megszületett, így a válogatott szünet alkalmából itt egy jó kis visszaemlékezős poszt egy Sztojcskov interjúval. Mindenről. A pályafutása kezdetétől egészen a '92-es BL győzelemig. Mivel már vagy fél éve készül, a forrást elfelejtettem, így belinkelni se tudom. Valószínűleg 'jotdown', vagy 'bleacherreport'. De lehet valami egész más is.
Bart és bandája meg kell hagyni, idén piszkosul belecsaptak a lecsóba. Hogy ki mit hoz a konyhára, az még persze elválik, de első blikkre nagyon úgy fest, hogy sikerült felrázni a keretet, leadni a ballasztot, és a régóta kritikák kereszttüzében izzó cserepadot pedig olyan szinten felturbózni, hogy néhány (pl. a jelen pillanatban három) kezdőjátékos hiányát is képesek vagyunk megfelelő szinten pótolni.
A szezon egyik legnehezebb idegenbeli meccse ezúttal is igazolta, hogy nem véletlenül hívjuk/tartjuk annak. Előtte, közben és utána is. Hogy aztán jövőre (vagy akár még ebben a szezonban is) megint annak tarthassuk előtte, közben és utána is. És mivel néha bele szoktam olvasni a kommentsorba, ezúttal engedtem a többség határozott kívánságának és hiába volt készen már vasárnap este a poszt, a kilövéssel megvártam a többek által hőn áhított kedd-szerda magasságát. És ez pedig azért volt jó, mert így már már eleve bele se írtam a "ma-tegnap", illetve "ma este-tegnap este" szavakat.
A gálafutballal indult szezon második mérkőzésén a hírhedt San Mamésbe utazik a csapat, hogy a szezon egyik legnehezebb mérkőzését vívja a baszk kollégák ellen. Felesleges újra és újra felsorolni, miért is nehéz Bilbaóban játszani (kemény csapat, felkészült edző, nyomasztó hangulat, stb.), inkább nézzük, a két csapat milyen előzményeket követően, milyen körülmények között és milyen állapotban várhatja a vasárnap esti összecsapást.
"Középcsapat" ellen kezdeni mindig zsákbamacska. Nagy még ilyenkor a mellény, nagy a tűz a játékosokban, bizonyítani akarják ország-világ előtt, hogy ők márpedig itt és most megmutatják, hogyan kell szétverni akárki pofáját, akár egy strandpapuccsal is... Na a Betis pontosan ilyen lesz.
Messi úgy néz ki, mint egy örgecskedését hidrogén-peroxiddal orvosló metál zenész. Rakitic középhátvéd. Van jobb mint a Ferrari. A pályán lévő legalacsonyabb játékos fejesgólja teszi fel az estére a koronát. A Török beadta az áfiumot az ellennek. Nem hiszek a szememnek.
Barcelona - Sevilla: 3-0 (össz.: 5-0)
Mivel az odavágón Munir elbaszta a bulit, és semmi érdemleges nem maradt mára, így megragadom az alkalmat és megemlékezek a nyáron eltapsolt 80 millió euróról. Ezen túlmenőleg dícséret illeti Luchot, akinek már csak ez a Spanyol Szuperkupa hiányzik a gyűjteményéből.
A kupadöntő első meccse után nagyon valószínűnek tűnik, hogy Luis Enrique tovább másolja Pep karrierjét azzal, hogy az első tízből nyolcat behúz. A sors pedig úgy hozta, hogy a sok új érkező közül kettő is élesben bizonyíthatott.
Unai Eméry távozása után a Sevilla drukkerek egy emberként néztek kétségbeesetten Monchira, a piros-fehérek sportigazgatójára, vajon kivel fogja pótolni az Európa Ligát háromszor is megnyerő sikeredzőt. A megmentő nem váratott magára sokáig, ugyanis az andalúz "házmesternek" rövid úton sikerült meggyőznie a chilei válogatott nemrég lemondott sikeredzőjét, Jorge Sampaolit, hogy csatlakozzon a Sevilla rendkívül okosan felépített gépezetéhez.
1992. május 20-án a Bajnokok Ligája döntőjének hosszabbításában kilenc perccel lefújás előtt Eusebio Sacristán vett át egy visszatett labdát Stoitchkovtól. A Suarezt is megszégyenítő cselsorozat után nagyjából 22 méterre Pagliuca kapujától egy John Cena ollófogás után került a földre, amit Schmidhuber spori azonnal le is fújt. Mancini - és ekkor érthetően kevésbé vidám - cimborái igyekeztek amolyan olaszosan menteni a menthetőt, de miután Pep is megmutatta nekik, hogy hova lesz letéve a labda, szépen lassan visszasompolyogtak a heréiket simogatva sorfalat állni. Ronald Koeman komótosan leállította a pettyest, megvitatta Hrisztóval és Bakeróval, hogy "Jó, akkor ez most egy olyan kerítésszaggató lesz, rendben?", amíg Vialli a törölközőjébe temetett fejjel imádkozott a Madonnához a cserepadon... mindhiába.
Igazságtalan lenne, ha csak az EB-re koncentrálnánk, hiszen a Föld másik felén épp zajlik a Copa America Centenario és ráadásul a Tot El Camp blogban felgyűlt hihetetlen szellemi tőkét, látásmódot, tapasztalatot és érzéket mind-mind elpazarolnánk, ha kizárólag a Barcelonának rekrutálnánk új, lehetséges igazolásokat.
Az EB idejére kommentfogó sorozatot indítunk komoly és kevéssé komoly felfedezettjeinkről.
Néhány hónapja épp drága jó Gerardunkat kérdezték afelől, miben más ez a csapat, mint az elmúlt évek Barcelonája, amire ő csak ennyit válaszolt:
- - "Megtanultunk szenvedni. Megtanultunk szenvedve nyerni!"
Fogalmam sincs, hogyan szalad ennyire gyorsan az idő. Az egy dolog, hogy ma este már az évad utolsó mérkőzését játsszuk, de az újradefiniált, világverő Barca is a nyolcadik szezonon van túl. Az a tíz éves kölyök, akit anno megfogott a hatkupás Pep-team, idén már ez érettségire készül. És nem is igazán az a durva, hogy ennyi idő eltelt, hanem hogy szurkolóként folyamatosan jól vagyunk lakatva, ha be is jött egy-egy gyengébb év, utána biztosan kaptunk kárpótlást. Egy kicsit felfoghatatlan (nekem mindenképp), hogy ez a nyolc szezon tulajdonképpen egy egybefüggő folyam, ahol iszonyú magasan van a léc. Elég csak belegondolni, mi történt azokkal a csapatokkal, akik nem is olyan régen még a riválisaink voltak a BL-ben, mint a MU, vagy az Inter. Pedig mintha most lett volna nemrég, hiszen Messi, Iniesta, Piqué vagy Busquets akkor is ott voltak, akkor is jók voltak. Ehhez képest egy Inter drukkernek már csak nosztalgia, hogy komoly tényezők voltak a nemzetközi színtéren.
Eljött ez a pillanat is, gyerünk, kezeket a magasba, bajnok a Barca, lehet döngetni a mellet, posztolni katalánul a facebookra, lecserélni a borítóképet, leereszkedő megértéssel vegyes kárörömmel gratulálni a Reálos haveroknak, közben kuncogni, hogy Douglasnak több spanyol bajnoki címe van, mint Cristianónak, statisztikákban vitatni meg, hogy honnan számítjuk, ki a legnagyobb, hogy de az elmúlt huszonötből tizenhárom, az elmúlt nyolcból hat, mérgesen nyelni egyet, mikor a la decimával tromfolnak és emlegetni Francót, meg az elnyomás éveit, megkérdezni, hogy ki is lőtte a legtöbb gólt az idényben, aztán ebbe belefáradni és mosolyogva dőlni az ágyba, mert hogy bajnok a Barca.
Másnap a hajtás után.
Egy meccs és vége.
Egy meccs, ráadásul papíron nem is nehéz, hiszen egy célját már elért Granada (bent maradt) ellen lépünk pályára idegenben (kilencből nyolcszor vertük őket), egy pirinyó pontocskával vezetve a bajnokságot; a mészárosok matracosok már ki is szálltak, a szent királyi gárda van már csak versenyben velünk a bajnoki címért. Persze édes mindegy ki van versenyben, hiszen egy véghetetlen kényelmes előnyt módszeresen leépítve számunkra már csak a győzelem jó.
Mondjuk, hogy ezeket minek írom le, hiszen mindenki tudja, nem is tudom.
Lapozzunk.
A verbális intervenció (kb. szóbeli beavatkozás) a jegybanki kommunikáció egyik egyedi eszköze, amely leginkább a várakozások orientálására alkalmas. A verbális intervenciót akkor alkalmazzák, amikor egy - a végső cél szempontjából fontos - változó (pl. árfolyam) szintjét, vagy várt pályáját a jegybank az infláció szempontjából nemkívánatosnak, vagy hosszú távon fenntarthatatlannak ítéli, de egyéb úton (pl. nyíltpiaci műveletekkel) a kamatok szintjén nem kíván, vagy közvetlenül nem tud változtatni.
Azaz a jegybank elnöke mond valamit, aminek nagyobb lesz a hatása, mintha tenne valamit.
Luis Enriquét jegybankelnöknek! Hogy miért?
Elmondom a hajtás után.
Tovább folytatódik az idegtépő versenyfutás a bajnoki aranyért. Az olasz és a francia bajnok személye már ismert, de Németországban és Angliában sem vár már senki meglepetést, amellett hogy a Leicester elsősége egyébként nyilván hatalmas bravúr. Spanyolországban viszont egymás sarkát tapossa a három nagy, arra várva, hogy valamelyik hibázzon az utolsó találkozók valamelyikén. Ebből a szempontból Luis Enrique csapata némi előnyben van, ugyanis az egymás elleni eredmények szempontjából ők a legjobbak, a Ligában pedig ez dönt pontegyenlőség esetén. De hogy ilyeneken gondolkozni lehessen, először össze kell kaparni a Villamarínból a három pontot.
A vadászat írott és íratlan szabályai között külön fejezet a sebzett vagy magát végveszélyben érző állat megközelítése és elejtése, amely komoly körültekintést, felkészültéget és különös óvatosságot igényel. Számos vadásztörténet dolgoz fel tragikus eseteket, amikor a gondatlan vadász, a már általa halottnak, vagy mozgásképtelennek hitt állat közelébe merészkedett, az pedig utolsó erejét összegyűjtve súlyosan megsebesítette, vagy még szerencsétlenebb esetben meg is ölte.
Ma este a kiesőjelölt Sporting de Gijón kerül terítékre a Camp Nouban.
A legnagyobb hiba, amit az ember a labdarúgásban, vagy bármilyen más sportágban elkövethet, az a múlton való kesergés. Felőröl és még több hiábához vezet. Gyakran hallhatjuk is profi sportolóktól a jól ismert és üresnek vélt "csak előre kell tekinteni" frázist. Nos, nem az. Ha az ember kétségekkel telve fut ki a pályára, akár fordulhat is vissza. Ha nem hiszel magadban és a képességeidben, ha nem érzed magad elég jónak ahhoz, hogy elérd a céljaidat, semmi helyed a profi sportolók között.
Hatalmas gyomrosként éljük meg az elmúlt heteket. Lehetetlen bármit is írni, tippelni, okoskodni, mert a Valencia ellen világossá vállt, hogy most olyan meccskép mellett is képesek vagyunk kikapni, amivel egyébként százból kilencvenkilencszer hoznánk a három pontot. A képlet egyértelmű, tényleg ellőttük az összes előnyünket, ha bajnokok akarunk lenni, meg kell ragadni az utolsó esélyt, és élni vele.
Mióta 2012 nyarán Guardiola elhagyta a csapatot, önkényesen is ragaszkodunk ahhoz, hogy párhuzamot állítsunk az aktuális Barca és a Pep-team között. Az idei szezon a tökéletes példa, hogy a taktikai felkészültségen túl mi a legnagyobb különbség Luis Enrique és a bajor berkekben kopasznak csúfolt katalán edző között.
Nem túl szép napok állnak mögöttünk, mondanom sem kell. Egy fronton kifáztunk, de maradt még kettő, amin lehet bizonyítani. Ma kezdődik a bizonyítások sora, a Valencia jön a házhoz. Győzni kell, nyilván.
És nemcsak ma.
Nézzük.
Mindig is tudtuk valahol belül, hogy egyszer ez vissza fog ütni. Mármint nem Simeone (ő is persze), hanem az emberfeletti terheltség, a három (néha négy, öt) frontos háború, az állandó problémák, szerződés- és adóügyek és a többek között ezek okán szinte időzíthetetlen forma. Nem ősbűnök vannak tehát, sem pedig bűnbakok, tények vannak, amiket mindig is tudtunk, csak hát minekutána úgysem tudunk mit kezdeni vele innen, a laptopjaink mögül, hát igyekeztünk a lehető legkevesebbet foglalkozni velük, idegrendszerünk védelme érdekében.
De elérkezett.
És legalább stílusosan.
Az a furcsa ebben az egész Real Sociedad mágiában, hogy ülhet bárki a baszkok kispadján, lehet bármilyen felforgatott védelmük, lehet akármennyi játékosuk sérült, ezek akkor is elverik a valagunkat. Már az Atlético ellen is rezgett a léc, de a tegnapi után elég tanácstalanul bámultunk a semmibe. A Sociedad rögtön a meccs elején megszerezte egy tökéletes fejesgóllal a vezetést, majd SÜN-t kiáltott, és a széleket feladva ökölbe szorított farpofákkal, teljesen megérdemelten bekkelte ki a hátralévő másfél órát.
Feltehetőleg valamilyen sötét mágia vagy egyéb boszorkányság védi az Anoetát, más magyarázatot ugyanis nem igazán tudunk arra, miként voltunk képesek az utóbbi öt évben egy középcsapat otthonából csupán egyetlen árva pontot elhozni. Közben megfordult néhány edző a Barca élén, de sem Guardiola, sem Vilanova, sem Martino, sem Luis Enrique nem tudott itt győzni. Viszont ha idén bajnokok akarunk lenni…
Még az ős NST-n született egy poszt a di Matteo-féle Chelsea BL győzelme kapcsán: "szeretni nem kell, tisztelni muszáj" címmel. Valahogy így vagyunk az Atlético Madriddal is. Simeone legénysége nem az eszéről híres, de amit csinálnak, azt jól csinálják. Mégis, Luis Enrique Barcája ellen már hetedik alkalommal dől romba az eltervezett taktikájuk. Tény, a fizikai párharcokra építő, pozíciós játékuk nem ez ellen a katalán csapat ellen lett kitalálva.
Naivan mást vártunk, aztán persze összejött a legrosszabb forgatókönyv. Az Atletin kellene túljutni a BL elődöntőjéért. Egy olyan csapaton, akik akkor érzik magukat a legjobban, ha valaki rájuk akarja kényszeríteni az akaratát, birtokolni akarja a labdát, kezdeményezni akar ellenük. Ha egy összecsapásban ők a nagycsapat, hajlamosak megszenvedni, mint ahogy az látszott a PSV ellen, de ha odaadhatják a labdát, visszaállhatnak, faraghatnak, kontrázhatnak, akkor nagyon jól tudják leplezni a hiányosságaikat. Kétrészes gladiátorharcra készülünk.
Fájdalmas esténk volt. Fájt Cruyff, fájt a Suárez bénázása, fájt a vontatott, pontatlan játék, fájt a kulcsjátékosok zömének betlije, fájt Lucho tehetetlensége, fájt az eladott előny, fájt a vereség és fájt a derekam is. Kibírjuk persze, csak az a kérdés, hagy-e nyomot, jár-e következményekkel.
Történelmi mérkőzésre készül a Barcelona. Igazán ritkák azok a Calssicók ugyanis, amiknek nincsen igazán tétje. Ez a mai pont olyan - ezért történelmi. Majd mindegy mi történik, mármint a pontok tekintetében, kevés már a hátralévő meccs, nagy a pontkülönbség, a Real számára a bronz csillogása az életszerű, de mégis. Mégis van valami, ami miatt minden Classico fontos.
Ahogy a bölcs Marsellus Wallace mondta: "A meccs estéjén talán érzel majd valami szúrás félét. Az a becsvágy, ami buzerál."
Nem csak leírni, felfogni is nehéz, mennyit köszönhet az FC Barcelona és világ labdarúgása Johan Cruyffnak. Katalónia és az amszterdami 1973-ban találtak egymásra, s kettejük csapongó szerelme a professzor életének utolsó lehelletéig kitartott. Egyenes, tisztánlátó, zseniális játékos és edző volt, aki bár a rákkal vívott harcban végül elbukott, de hagyatékát az FC Barcelona és világ labdarúgása örökre megőrzi.
Barca szurkolóként mostanság olyan kevés a csalódásra okot adó pillanat, hogy olykor valóban képesek vagyunk könnyedén túlreagálni dolgokat. Érthető persze valamelyest a zsörtölődés, hisz (újra) egy megnyert mérkőzést sikerült elherdálnunk, de ugyanakkor azt se feledjük el, hogy a Madrigalban a pontvesztés szinte előre kalkulált eseményként volt számon tartva a naptárban. Hogy mekkora értéke lesz ennek az egy pontnak, és mennyi értelme volt Luis Enrique cseréinek, arra majd kb. három-négy hét múlva kapjuk meg a választ. Ezért:
Miközben bármiféle eufória nélkül fordulunk az utolsó etapra az embernek az a sanda gyanúja támad, hogy Lucho még mindig csak szédíti a nagyérdeműt és még mindig nem láttuk az FC Barcelona igazi arcát. Egy dolog továbbtipegni a BL nyolcaddöntőbe két viszonylag sima meccsen, de amikor azt látjuk, hogy az ellenfél megpróbálná izgalmassá tenni a mérkőzést Lucho belengeti a zöld zászlót, a csapat pedig tol egy pörgősebb öt-tíz percet, amivel képes végleg lezárni a meccset. Nos, tekintettel az Atletico tegnapi botlására, és arra, hogy a Realra maximum a BL-ben kell már csak odafigyelnünk, egy újabb győzelemmel ma tulajdonképpen el is dönthetnénk a bajnokság sorsát.
Nem kérdés, ez egy optimális meccs volt minden szempontból. Az Arsenal remekbeszabott hívei mondhatják, hogy "megvoltak a helyzeteink, csak be kéne őket lőni", meg "ostoba egyéni hibákból", stb. Mi meg tükörsimán továbbmentünk.
Az utolsó csapatok egyikeként kvalifikálhatják magukat Iniestáék a Bajnokok Ligája legjobb nyolc gárdája közzé ma este a Camp Nouban. A Real, az Atleti, a City, a PSG, a Wolfsburg és a Benfica már ott van, ahová a Barca és a Bayern/Juve is szeretne ma bejutni. Két gólos idegenbeli előnyről várni a visszavágót meglehetősen kényelmes feladatnak tűnik, általában nincs annál optimálisabb forgatókönyv, minthogy az ellenfélnek muszáj kockáztatnia és kinyílnia hátul. Mindenki azt várja, hogy az utolsó szöget is beverjük az Arsenal idei koporsójába, de nincs kizárva, hogy Alexisék méltósággal búcsúznak. Mi az, hogy nincs kizárva, az utóbbi időben szinte ez a védjegyük.
A tegnapi mérkőzéssel kapcsolatban azt hiszem, fölösleges lenne bármiféle szócséplés taktikáról, letámadásról, labdabirtoklásról, súlypontáthelyezésekről, kihagyott büntetőkről, vagy arról, hogy amit a Getaféval csináltunk az már-már az illegalitás határát súrolta, és sanszos, hogy kilenc hónap múlva tartásdíjat követelve fognak majd a madridiak kopogtatni az ajtónkon. Hajtás után pontozás.
Utolsó kanyar, ráfordulunk a célegyenesre, vissza három, kövérgáz, ahogy a csövön kifér, "rúgd ki a gázt padlóig, rúgd ki a kurva anyját, hajoljon a lemez, a kompresszorod úgyis jobban szív mint bármelyik csajod" - mondaná Gaben, de szerencsére nem ő a Barcelona edzője. Bár ha ő lenne, biztos mindenki 71-es Chevy Impalával járna. Viszont mivel Enrique vélhetően nagyobb taktikus, mint Gaben, ezért mégiscsak érdemes megnézni mire számíthatunk a szombat délutáni összecsapáson, a Camp Nou gyepén.
Hajtás után, nyilván.
Mikor először hallottam a "gejl" szót elhangzani, már viszonylag nagy voltam, így aztán némileg meglepődve kérdeztem meg édesanyámat, mit jelent az, hogy a sütemény gejl. Túl édes, jött a felelet, én pedig csendben emészettem az infót: dehát olyan nincs, azért esszük a süteményt, mert édes.
Az első negyedórától eltekintve nem túl magas színvonalú meccsen egy közepes Barcelona könnyedén ütötte ki a bírói tévedéssel is súlytott Rayót. Noha a kiscsapat meglepően harciasan kezdett, a bénakapus és a zsenimessi effektusok hamar eldöntötték a meccset, és még csak ezután jött a feketeleves, a kiállítások, tizenegyes (nyilván kihagyva) és egy régen várt jatagán-döfés.
Hajtás után mondom tovább!
Furcsa és váratlan dolgok történtek az európai labdarúgásban hétközben. A Bayern hazai pályán kapott ki, az Inter 3-0-ra verte az Juventust, a Swansea elhozta a három pontot az Emiratesből. Gondolom sokaknak lesz unalmas, hogy már megint megkockáztatok egy pontvesztést, főleg a Rayo ellen, de ha jobban megnézzük, egyáltalán nem elképzelhetetlen. Annak ellenére persze, hogy mi leszünk az összecsapás esélyesei.
Bevallom, valamennyire kishitű vagyok Barca-drukkernek. A csapat rekordot rekordra halmoz, én meg hetek óta nem hiszek bennük. "Jó, mostmár biztosan ki vannak facsarva", "jönnie kell egy peches meccsnek", "kizárt, hogy fejben ma is ott legyenek" - ezek a leggyakoribb indokaim, aztán valahogy mégis megroppan az ellenfél, begyötörjük a labdát a hálójukba, a meccs végén mindenki örül. Én meg csóválom a fejem, rendben volt ez, de képtelenség, hogy a következő meccsen is minden simán menjen. Itt a következő meccs.
Jó régen volt ilyen, ezért most van - visszatekintős/történelmes/érdekességes poszt. Tekintettel arra, hogy az eredeti szöveg 2008. nyarán született, Pep csapatáról értelemszerűen nem tesz említést. Azaz mégis. A szerző - David Carabén - már akkor a Barcelona hagyományos szellemisége mellett foglalt állást (ha úgy tetszik, javasolt Pepnek egy szerinte követendő utat), amikor az első csapat az utolsókat rúgta a Rijkaard korszak végén, Xavit és Iniestát még nem napjaink világklasszisaként ismertük, Busquets pedig éppen csak megnyerte a B csapattal a harmadik osztályt, így ember nem volt, aki előre tudta volna, mennyire fogja ismét meghatározni a holland-katalán futballstílus az elkövetkező éveket. A Barça történelmében, Spanyolországban, de az egész futballvilágban is.
Az 'útwenger' mocskolódása ellenére az Arsenal egy szerethető csapat. Szerethető a miénkhez közel álló focijuk, és szerethető a vigvik által is taglalt lúzerségük. Arról nem tehetnek, hogy kis hazánk szurkolói olyan szintre predesztinálják őket, aminek jó tíz éve már a közelében sincsenek.
Mivel a jó felütés rettentő fontos, kezdjük valamivel, ami pozitívabb, mint a Lance Armstrong vizeletmintája: a 2006-os BL-döntővel. Már csak azért is érdemes ide tenni a történet origóját, mert valóban ekkortájt tört el valami az ágyúban, ami azóta is megakadályozza őket abban, hogy veréb helyett valódi várra lövöldözzenek.
Nincs nálam beakadva Pedro egyébként, de most Kanári-szigetek, kedden meg már egy lényegesen kellemetlenebb szigeten London - mi a közös pont? Na ugye. És akkor meg is van a gyatra játék oka.
Nincs is jobb délutáni program, mint kiruccanni kontinensünk egyik legszebb helyére Las Palmas De Gran Canaria városába, ahol megannyi érdekesség fogadja az oda látogató érdeklődőt.
Szerda volt az igazság napja, helyreállt a rend, mindenki ugyanannyi meccset játszott, azonos esélyekkel, azonos mérkőzésszámmal, korántsem azonos teherrel vághat neki mindenki a tavasznak. Az esélyek egyenlők, csak nekünk a pontunk több.
Bibibi.
Gijón - Barcelona értékelő a reklám után.
Szerda este végre tiszta vizet öntünk a pohárba. Ma pótoljuk a klub-vb miatt eltolt tizenhatodik fordulót, úgyhogy most válik majd biztossá, mennyi előnnyel is vezetjük a bajnokságot a két madridi csapat előtt. Nyilván mindenki hattal számolt eddig, de ehhez azért Abelardo négy meccse veretlen csapatának is lesz néhány szava.
A facebook statisztikái szerint a blog követőinek kb. 86%-a férfi, és már bőven a harmadik évezredben vagyunk, így viszonylag nagy magabiztossággal jelentem ki, hogy a legtöbbünk már látott egy-két trükkös valentin-napi segghegesztést. Hát most kaptunk egy ilyen lábpornós verziót, aminek a végére már a 32 éve frigid szomszéd néni is sikoltozott. Pedig nehezen indult.
Itt az idő, drága testvéreink, bosszút állni, revansot venni, lemosni a gyalázatot, 'mit ránk kentek a Balaidos gyepén. Itt az idő, hogy megmutassuk, a 30 az új 29, biztosítani az előnyt, jelentős lépést tenni a tabella élén zárt szezon felé. Itt az idő odapörkölni a mumusnak, elűzni a rontást, különösképp, mert mindenütt jó, de legjobb otthon.
Beharangozó következik!
(visszafogott kiemelések Tika kedvéért)
Ha szezon végén megemlékeznénk a top három legérdektelenebb mérkőzésről, a mai esti valenciai fellépés biztosan közte lenne. Egyszerűen kínosnak érzem az egész szituációt, egy elődöntőben, egy Valencia ellen a Juvenil A csapatban szereplő Carlos Alena is a nevezett játékosok között van. És ez elsősorban nem a tehetségének szól (bár régóta nagyra tartják), hanem annak, hogy Luis Enrique egy másodpercig nem tart attól, hogy kieshet a csapata. Egy elődöntőben, egy Valencia ellen.
A hét közben a Camp Nouban elbukott valenciaiakért szól a harang. (...) 3, 2, 1. Tartományi kistestvéreik valószínűleg nem bánják Gary bácsi csúfos kudarcát, akitől egyébként én is sikeres(ebb) karriert vártam. A Levante mai céljai szerteágazóak: a napos tengerpart renoméjának misztifikálása, a tisztes helytállás, és legfőképp az asszisztálás Lucho századik meccsén esedékes rekordbeállításához.
Az ellenfél megérkezett Barcelonába, kifutott a pályára, majd mint beszari gyerek hógolyózáskor várta, hogy mihamarabb vége legyen az estének. Különös taktika, mit mondjak, távol áll a modern labdarúgás bevett formáitól, egy magabiztos, családja szemébe büszkén nézni szerető edző hitvallásától, de még attól is távol áll, amekkora a két csapat közti különbség. Két mesterhármas, hét gól, kiállítás, elnagyképűsködött tizenegyes.
A végeredményt mindenki tudja: Barcelona 7 : 0 Békéscsaba Valencia.
Nézzük részletesen.
Ma este hazai pályán fogadjuk a Valencia együttesét a Király Kupa elődöntő első mérkőzésén. A mérkőzés már csak azért is jelentős lesz, mert Mr. Neville első alkalommal dirigálja ellenünk csapatát, mert ugye a legutóbbi összecsapáson még a lelátót koptatta. Mit várhatunk a ma estétől?
Nézzük.
Favágók és rugdosódók! Szevasztok!
Királypárti Pérez-fiúk! Szevasztok!
Fővárosi kiscsapatok! Szevasztok!
Fülünket sérti és szívünk nem érti, hogy viharba lehet egy ilyen csapatnak szurkolni, mint az Atléti? Hogy lehet rajongani egy csapatért, ami évek óta képtelen a focival foglalkozni? Értékük a rombolás, eszközük az agresszió, mázlijuk Griezmann. A Barca ellen különösen. De nem jött be. Megint nem jött be.
Hajtás után értékelő.
21 bajnoki meccsen nyolc gól. Nyolc. Az Atleti védelme kevesebbet zabál, mint a dílerek szerint obszcén keveset fogyasztó három hengeres mi autónk magyar csoda, pedig a friss tulajok abban is rendszeresen azt hiszik, hogy bedöglött a mutató.
/Knézy Jenő/
Hosszú esztendők óta nem láttam ennyire rosszul, esetlenül, fogalmatlanul futballozni a Barcelonát, mint a Bilbao elleni visszavágó első félidejében, szerda este. Mikor a levlistán bevállaltam ennek a meccsnek az értékelőjét még nem gondoltam, hogy botrányos késéssel indulok majd haza Budapestről Miskolcra, ami végül ahhoz vezetett, hogy az M30-as autópályaszakaszon már vezetés közben telefonon streameltem a meccset, hogy végül ne bírjam eldönteni, az előttem tornyosuló tejfölsűrűségű köd, vagy a játékunk a kilátástalanabb.
Értékelő a hajtás után.
Amikor a hónap elején végigpillantottunk a januári sorsoláson, igencsak húzgáltuk a szánkat. Az új esztendő első négy-hat hete évek óta rendszeresen a szezon mélypontjának számít, ráadásul a Granadán kívül csak olyan ellenfelekkel találkoztunk, akikkel hagyományosan meg tudunk szenvedni. Erre az első 0-0-s döntetlent hat győzelem követett, meccshátrányban is a bajnoki tabella élére álltunk, és az elődöntő is egy karnyújtásnyira van. A Malága azért rácsapott a vészvillogóra, nem árt észnél lenni, mert amit a védelem az első félidőben művélt, azt a kabaré szó sem jellemzi igazán. Szóval lélekben készüljünk fel, hogy lassacskán megszakad a veretlenségi sorozat, bár aki egy Barca-vereséggel akarja kifosztani a bukikat, az ne ma este próbálja meg.
Valljuk be őszintén, ismerve az ellenfelet és az utóbbi évek eredményeit, a mérkőzés előtt bőven kiegyeztünk volna ezzel az egygólos győzelemmel. Meccs után sem érezzük ezt másként. Hajtás után pontozunk, és megpróbálunk belemászni Lucho fejébe:
A török Galatasaray hátvédjére (auuccs, sry) asszociáló kupaellenfeleink sorozatos darálása közben felüdülésként hathatna a málagai vendégjátékunk. A kötelezőnek vélt feladat viszont távolról sem ígérkezik zökkenőmentesnek. Javi Gracía már nem egyszer köpött bele abba a bizonyos levesbe, az andalúzok biztató formája pedig figyelmeztet: kezeljük helyén a meccset!
Igazából sokkal jobb lett volna a szóvicc (vagy mi ez), ha Tolkien Bilbo Begins helyett Bilbo Continuesnak nevezte volta szegény Rozsomákos Zsákos Bilbót.* Lényeg tehát, hogy folytatódik a Bilbao-szaga (szegény Frodó tudna mesélni...), rátérhetünk a kupaporondra.
Ne szépítsük, Lahoz felvállalta, hogy a negyedik percben eldönti a meccset. Nem kötelező persze kikapni az előállt körülmények között a Camp Nouban, de mindenki tudta, hogy ha bemegy a tizi, akkor ennek itt vége - és bement. Nem mondom, hogy a bíró rossz döntést hozott, de az biztos, fordított helyzetben nagyon anyáznék - akárhányszor nézem, Suárez azért használta a kezét az előzéshez (persze a védő mancsa is kinn volt). Ilyenformán a mérkőzés nehezen értékelhető, talán annyit jegyeznék még meg, hogy szerintem a kupapárharcot is számunkra pozitívan befolyásolta a találkozó, mert egy mentálisan és fizikálisan nehéz 90 perc volt ez a Bilbaónak. Hajtás után egyéni értékelők.
A hármas nem szeret minket. A hármas nem a barátunk. A hármas volt már a barátunk, de ötösre hízott és egy ideje a hármasok nem jeleznek semmi jót. A mészárosokkal való hármas városi rangadó sem sikerült 100%-osan és csak a jóisten óvó szeme (meg Enrique zsenialitása) miatt úsztuk meg a katalán fight clubot érdemi sérülések nélkül. Pedig őszintén rajta voltak. Most megint egy ilyen hármas következik, csak a Bilbaoval.
Ha összeesküvés-hívő lennék, azt gondolnám, hogy szívatnak minket, de innen már csak egy lépés lenne a gyíkemberek és a chemtrail, úgyhogy ezt a vonalat inkább elengedem és maradok pozitív, miszerint teher alatt nő a pálma.
Hajtás után megnézzük, mennyire.
Teljesen biztosak lehetünk benne, hogy a tavalyi évi sikerekért járnak az olyan tockosok, amelyek a valóságban a 'három Espanyol meccs másfél hét alatt' képében manifesztálódnak. Jóból is megárt a sok, gondolhatta odafent valaki, amikor a bajnoki forduló utánra besorsolt még két kupa összecsapást is, csak hogy intenzív legyen az élmény. Legyünk őszinték, a két legutóbbi mérkőzés alapján nem túlzás lefutottnak tekinteni a találkozót, szóval leginkább arra kell koncentrálni, hogy megússzuk épp bőrrel a szívélyes vendéglátást. A katalán Sport információ szerint Luis Enrique az utolsó edzés után magához rendelte Sandrot és Munir, majd levetítette nekik a Feláldozhatók című filmet, de hogy ezzel utalt-e valamire, vagy csak kedveskedni próbált a kevés játéklehetőség miatt, azt nem lehet tudni.
Nos, mint az Aranylabda-szavazások állandó Tot El Campos szakértője idén is fontosnak érzem, hogy röviden összefoglaljam a vélemenyemet a szavazásról: hatalmas gratula Messinek és Neymar jóval többet érdemelt volna. Most, hogy ezzel megvagyunk, térjünk rá egy komolyabb témára. Sokszor kapunk ilyen-olyan fórumokon megkereséseket, hogy segítsünk, adjunk tanácsot Barca-meccsre kiutazással kapcsolatban. Fekete Mihály olvasónk vállalta, hogy megosztja velünk ezirányú széleskörű tapasztalatait. Rendhagyó poszt következik hajtás után, reméljük sokan hasznát veszitek majd.
Óriási szerencse, hogy a három lobotómiával felérő Espanyol meccs közé "bepofátlankodott" a Granada, hisz így lenyugodhatnak a kedélyek egy kicsit Barcelona mindkét felében. Kiereszthetjük a fáradt gőzt, mindenki a maga módján. Az egybites Diopot persze összezavarhatják majd aktuális ellenfelük klubszínei, de a lényeg ugyanaz lesz: ne maradjon vérnyom a térdmagasságban elkövetett pároslábú becsúszások labdaszerzési kísérletek után. Mi pedig a kakaskodások helyett végre tényleg a labdarúgásnak szentelhetjük a kilencven perc java részét. Hajtás után három dolog, amit az elmúlt héten megtanultunk és egy rendhagyó Granada beharang.
Gyermeket nevelni nagy felelősség, kettőt még több, de nem kétszer több (és ez most mindegy is) - a lényeg, hogy: Nagy Felelősség. Ha a gyerek értő korba lép, nagyon kell figyelni mit mond az ember, mert míg egy csecsemő memóriája hozzávetőlegesen egy galambéval egyenértékes (vö. 3-5 másodperc) addig három éves kor körül a gyerek már mindent megjegyez, nyolc év körül pedig már mindent meg is ért. Ha az ember gyermeke megjegyző vagy értő korban van (és még legalább nem kamasz) nem szabad a társaságában Barcelona - Espanyolt (vagy Espanyol - Barcelonát) nézni. Esetemben kiderült, hogy egy lakásban sem, ugyanis míg korábban csak hangos és válogatott jelzőket aggattam az ellenfél cizellált lelkűnek nem mondható játékosaira, addig Messi szabadrúgásánál már valószínűleg többórányi feszültség szabadulhatott fel, ugyanis belekiabáltam a tévéképernyőbe. Hogy mit, az maradjon a család titka.
"All families have bad memories", mondta Michael Corleone és igaza volt.
Hajtás után értékelő.
Már többször kifejtettem igazán mélyen lakó, már-már az abszolút nem létben táncoló szimpátiámat a liga egyes csapatai irányába, bizonyára ennek is köszönhető, hogy a tavaly januári Atlético-dömping után idén pont az Espanyollal ver minket az Isten hozott össze bennünket a sorsolás szezélye - tíz nap alatt háromszor. Mintha így év elején nem lenne éppen elég az ónos eső, meg a lehajláskor menetrendszerűen szétrepedő nadrág.
Pusztába kiáltott segélykiáltásom nyitott fülekre talált - öröm és bódottá'. Hálás feladat a blogos karriert egy 0-0-ás meccs értékelőjével kezdeni, pláne ha az ellenfél az Espanyol... Ez jutott szvob.-nak osztályrészül, hajtás után át is adom a szót neki, remélhetőleg "diz iz dö bigining of bjútiful frendsip".
Első! - hogy ne csak mindig ti lőjétek el ezt a szörnyű "poént". A Betis elleni simával és egy újabb rekord megdöntésével a csapat nem akármilyen évre tett pontot. Öt kupa, számtalan csúcs beállítás, és fantasztikus gólok sorával teli esztendőt zárhattunk le, amelyben megjártuk újra a mennyet és volt aki a poklot is. Mindez azonban - ahogyan Luis Enrique is elmondta az év első interjújában - már csak a múlt. Hajtás után Espanyol beharang.
Powered by 