totelcamp

Legalábbis ami a a BL utolsó fordulóját illeti, mivel a tegnapi győzelemnek köszönhetően a csoportelsőség is kipipálva, így a németek ellen Lucho pályára küldheti akár még Aleix Vidalt is,... ha akarja.

Mióta 2008-ban Mansour sejk átvette a Manchester Cityt, nem titkolt céljuk, hogy a Barca-filozofit átemelve a péelbe, a világ egyik legbefolyásosabb klubjává váljanak. 2008 óta három edzőt fogyasztottak el, akiknek jóformán "annyi" volt a feladatuk, hogy előmelegítsék a kispadot Guardiolának.

A nagy játékosok kiteljesedése mögött mindig egy befolyásos edző áll. Messinek ott volt Guardiola, Ronaldónak Ferguson, Fábregasnak Wenger. Luis Suáreznek pedig Brendan Rodgers.

Még az ős NST-n született egy poszt a di Matteo-féle Chelsea BL győzelme kapcsán: "szeretni nem kell, tisztelni muszáj" címmel. Valahogy így vagyunk az Atlético Madriddal is. Simeone legénysége nem az eszéről híres, de amit csinálnak, azt jól csinálják. Mégis, Luis Enrique Barcája ellen már hetedik alkalommal dől romba az eltervezett taktikájuk. Tény, a fizikai párharcokra építő, pozíciós játékuk nem ez ellen a katalán csapat ellen lett kitalálva.

Naivan mást vártunk, aztán persze összejött a legrosszabb forgatókönyv. Az Atletin kellene túljutni a BL elődöntőjéért. Egy olyan csapaton, akik akkor érzik magukat a legjobban, ha valaki rájuk akarja kényszeríteni az akaratát, birtokolni akarja a labdát, kezdeményezni akar ellenük. Ha egy összecsapásban ők a nagycsapat, hajlamosak megszenvedni, mint ahogy az látszott a PSV ellen, de ha odaadhatják a labdát, visszaállhatnak, faraghatnak, kontrázhatnak, akkor nagyon jól tudják leplezni a hiányosságaikat. Kétrészes gladiátorharcra készülünk.

Az 'útwenger' mocskolódása ellenére az Arsenal egy szerethető csapat. Szerethető a miénkhez közel álló focijuk, és szerethető a vigvik által is taglalt lúzerségük. Arról nem tehetnek, hogy kis hazánk szurkolói olyan szintre predesztinálják őket, aminek jó tíz éve már a közelében sincsenek.

Nyögvenyelős játék, botrányos befejezések, peches kapufák, sérülés sérülés hátán, ami az elpusztíthatatlannak tűnő Messit is utóléri. Miután másfél hét alatt két nagy fülest is kaptunk (bár így visszanézve a Sevilla elleni inkább csak azért fájt, mert az előző helye még sajgott), alig vártuk az egyébként hátunk közepére kívánt októberi válogatott szünetet. Ott aztán varázsütesre magához tért a csapat, bár valószínűbb, hogy sokkal egyszerűbb okai vannak ennek. A legutóbb már vigvik is pedzegette, hogy Lucho végigtolhatott valami alapozást, amire nyáron kevés idő volt, mondván ősszel csak megúszunk egy nagyobb beragadást, cserébe a hajrában ez kamatozni fog. Másrészt Neymar fizikálisan utólérte magát, a tizes helyett tizes lehetett, végleg elhallgattatva a kritikusait, köztük Joey Bartont is. Végül bekövetkezett az, amit október elején a legvadabb álmainkban sem képzeltünk volna - történelmi győzelem a Bernabeuban, olyan siker, amelynek a képkockái pont úgy égnek az agyunkba, mint a 2005-ös 0-3-é, vagy a 2009-es 2-6-é.

Sikerült szintet lépnünk a Sevilla elleni vereség óta, sokkal magabiztosabban lépnek pályára Neymarék, mint ahogy mi is nagyobb kedvvel ülünk a tévé elé. Ne kiabáljuk el, de az utóbbi időben nem sérül meg meccsenként valaki, sikerült a befejezéseken is pontosítani, és a védekezés is kezd halványan a tavalyi évhez hasonlítani - a Getafe kaput sem nagyon talált, holott idén jó formát mutattak saját közönség előtt. A formajavulás egyik fő kulcsa a brazil, aki Messi hiányában vezér tud lenni.

Tegnap a meccs nyolcvanadik percéig szentül meg voltam győződve arról, hogy a mai értékelő rendkívül rövid lesz és velős, ahol nyomdafestéket nem tűrő stílusban fogom ráhúzni a vizeslepedőt Stégától Sandrón át mindenkire... Aztán (szerencsére) jött két perc, ami miatt át kellett értékelnem a "koncepciót". Hajtás után elemzünk, beolvasunk, értékelünk.