Éppen ideje volt már egy könnyed gálának ebben a testileg-lelkileg feszített sorozatban, a Getafe pedig tökéletesen meg is felelt az (előzetes) elvárásainknak (is). Különösebben nem is akartak, nem is hittek-bíztak, de legalább nem is kezdtek eszetlen rugdosódásba tehetetlenségükben.
Hamarosan az újabb igazi kihívások jönnek, addig ez a hétközi kikapcsolódás meg abszolút megfelelő volt nekünk. Mind eredményben, mind látványban.
Míg a Getaféra próbálok jelzőket találni, akarva akaratlanul is elkalandozik a figyelmem a saját házunk tájára. A BL-ben minden csodás, a bajnokságban csak rajtunk múlik a dolog, a kupadöntő is itthon lesz, Messi és Xavi rekordokat döntöget, Lucho is megtalálta a tökéletes formulát, Neymar újra csúcsformában, Sui beilleszkedett, Lahoz még mindig egy seggfej, Iniesta pedig felébredt csipkejózsika álmából, és úgy tolja, mint egy újralakkozott politikus a választások előtt. Túl szép, hogy igaz legyen?
Az őszi meccsen kezdett gyanús lenni, hogy ez az Espanyol már "nem az", de gondoltam, kivárom ezt a mait is, hátha az volt a kivétel. Nem arról van szó, hogy különösebben hiányolom a köcsögebbik oldalukat, viszont az is tény, hogy abban legalább volt valami felismerhető karakter, szemben ezzel a tanácstalan és erőtlen ténfergéssel, amit ma (is) produkáltak.
Más oldalról megközelítve ugyanezt, az utóbbi évek Espanyoljában legalább a de la Pena-Tamudo páros (f)elismerhető volt, de ez a mostani banda színtelen és szagtalan, valamint szir és szar is.
Mivel korai még szezont értékelni, nem is fogom ezt tenni, mégse tudok elsiklani a tény felett, hogy gyakorlatilag történhet ezután bármi, a legjobb négybe jutásunkkal már szinte kimondhatjuk, váratlanul sikeres év áll mögöttünk. Egy edzőváltás utáni átmeneti időszakra akkor se mondhatjuk, hogy kevés amit máris elértünk, ha lényegében természetessé vált számunkra, hogy Európa legjobbjai között egy évtizede bérelt helye van a Barcelonának.
A felgyorsult eseményeknek köszönhetően mi, Barca-szurkolók is hajlamosak vagyunk felvenni a csapat által diktált őrületes tempót, s egy gyors hurrá mellett tudomásul venni a történtek alakulását, mintha mindez teljesen természetes lenne. Nem az. Itt az ideje, hogy egy kicsit félreálljunk a dübörgő infosztrádán, és nagyon mélyen meghajoljunk a csapatunk előtt, mert kérem az FC Barcelona tegnap nemcsak, hogy bejutott a Bajnokok Ligájának elődöntőjébe, de olyan sima játékkal tette mindezt Európa egyik legerősebb klubja ellen, hogy az valami mámorító.
Minden tiszteletünk a csapaté, ugyanis mi pötyögve sem bírjuk azt a tempót, amibe ők átlag tíz kilométereket tesznek bele heti kétszer. Ebben az erőltetett menetben leginkább mi fáradtunk el, ahogy a Pep-team jellemzően január-február környékén került gödörbe, nekünk áprilisban kell csikorgatni a fogainkat minden egyes leütésért. Az utóbbi időben gyakorlatilag minden poszt úgy készült, hogy "jó, ha senki nem, akkor valahogy megpróbálom", talán láttok is visszaköszönni egy-egy izzadtságcseppet a monitorotokon. Három idegenben lőtt gól, és kevesebb mint egy héttel az odavágó után nehéz okosat írni, de megpróbáljuk összefoglalni a helyzetet.
Barcelona - Valencia 2-0 (1-0)
A hétközi nagy diadal látványosan sokat vett ki a csapatból, és mindezt sikerült egy kicsit elhibázott taktikával megspékelni. Ennek eredménye egy küzdelmes első félidő lett, de szerencsére Szent Péter a pénteki buli után kicsit eltévedt, és tévedésből a mi kapunkat vette pártfogásba. A második játékrészre a taktikai korrekció, illetve a "hozzánk fáradó" Valencia miatt végül sikerült kézbe venni a mérkőzés irányítását, és ha nem is tükörsimán, de legalábbis fájdalommentesen lefuttatni az órát. Ilyen is van. Mindenesetre ez egy nagyon fontos lépés volt a bajnoki cím felé vezető rögös úton. Nem ömlengek, mindenki tudja, sok van még hátra nagyon, de annyit hadd jegyezzek meg: félelmem alaptalannak tűnik, a csapat jól reagált, én meg színes tintákkal álmodom újra.
Az elmúlt évek során, köszönhetően a spanyol bajnokságot is sújtó pénzügyi hasmenésnek is, a Barca-Real-Atletico trión kívül nem sok primerás csapatnak sikerült villantania Európában. Ezek a csapatok, míg a lendület vitte őket, rendre meg is keserítették az életünket hazai porondon, de 1-2 szezonnál tovább nem bírták az iramot, s rövidúton le is morzsolódtak az elittől..., kivéve a Valenciát. Nem sok csapat van, akik minimum otthon, minden egyes rohadt évben megnyomorítják az életünket, de Simeone böllérbalettje, Eméry vérfarkasai, illetve a vaspöcsű szocik mellett a denevérek mindenképp azon elit kör tagjai, akik miatt mindig kicsit ökölbe szorul a farpofánk. Hajtás után Valencia.
Egy kicsit megmosolyogtató, hogy a legutóbbi találkozásunkat úgy jellemeztem, hogy erősségét tekintve olyan ez a meccs, mintha már decemberben negyeddöntőt kellene játszunk. Majd elérkezett a negyeddöntő, ahol tényleg a PSG-n kell magunkat átküzdeni. Egyrészről jó, mert nagyjából be tudjuk lőni, mire számíthatunk, másrészről viszont elveszítettük a BL-t jellemző exkluzívitás, hogy olyan csapatokkal csapjunk össze, akikkel ritkán szoktunk. A francia bajnok ellen most mutattuk meg mit tudunk, szurkolóként kíváncsibbak lettünk volna mondjuk a Juvéra vagy a Portora ellenfélként.
Powered by 