totelcamp

Az újabb áladozatokat szedő nemzetközi szünetnek - hála a magasságosnak - végre vége, így a Barca is visszatérhet a lassan megszokott heti két mérkőzéses rutinjához. Nem csak azért volt hosszú ez a tizenegynéhány nap, mert nem láttuk a csapatot, hanem azért is, mert egy keserű ízű kelta gombóccal a szánkban kellett hosszasan várnunk a csorba kiköszörülésének esélyére. A vigói rövidzárlatnak köszönhetően a negyedik helyről várjuk a folytatást, ahol a fene se tudja, mikor jártunk utoljára.

A legnagyobb hiba, amit az ember a labdarúgásban, vagy bármilyen más sportágban elkövethet, az a múlton való kesergés. Felőröl és még több hiábához vezet. Gyakran hallhatjuk is profi sportolóktól a jól ismert és üresnek vélt "csak előre kell tekinteni" frázist. Nos, nem az. Ha az ember kétségekkel telve fut ki a pályára, akár fordulhat is vissza. Ha nem hiszel magadban és a képességeidben, ha nem érzed magad elég jónak ahhoz, hogy elérd a céljaidat, semmi helyed a profi sportolók között.

Hatalmas gyomrosként éljük meg az elmúlt heteket. Lehetetlen bármit is írni, tippelni, okoskodni, mert a Valencia ellen világossá vállt, hogy most olyan meccskép mellett is képesek vagyunk kikapni, amivel egyébként százból kilencvenkilencszer hoznánk a három pontot. A képlet egyértelmű, tényleg ellőttük az összes előnyünket, ha bajnokok akarunk lenni, meg kell ragadni az utolsó esélyt, és élni vele.

Érthetetlen. Teljesen érthetetlen. Egy totálisan kézben tartott mérkőzés volt. A csapat pontosan tudta mire számíthat. Még mi is tudtuk mire számíthatunk. Hetven percig a kezünkben volt a három pont. Okosan. Laza tempóval. Aztán elutaztunk Japánba, ami azért gáz, mert a meccsből még hátra volt egy bő negyed óra.

A Leverkusen ellen mutatott gyalázatos játék után szerencsénkre máris itt az alkalom, hogy a csapat még a klubvilágbajnokság előtt feledtesse velünk a németországban átélt "traumát". Nyafogni ugyanakkor mégsincs okunk, hisz a számunkra érdektelennek számító levezető meccsen a gyógyszeresek gyakorlatilag az életükért küzdöttek (értsd: rakás della), s a harmadik ligából érkező ifistákkal kikocogó Barcának még így is sikerült elcsennie egy pontot. Summázva tehát: a kulcsjátékosok fújhattak egyet, az arra rászorulók és az ifisták játékperceket kaptak, Messi teljes terhelést tudhat maga mögött, hogy a két ázsiai meccsre már tökéletes állapotba érkezhessen, Samper megmutatta miért is tartják az akadémia egyik legnagyobb tehetségének, Kaptoum azt, hogy van benne fantázia, Gumbau pedig azt, hogy mindenki jó valamire, ha másnak nem, hát elrettentő példának. Hajtás után jön a Deportivo:

Érdekesen alakult az utolsó forduló, hiszen amíg a Barca egy óriási fiesztára készül, addig a Depor az utolsó lehetőséget próbálja meg megragadni, hogy bentmaradjon az első osztályban. Bár igazság szerint akár egy vereséggel is megúszhatják a kiesést, ha szerencsésen alakulnak a körülmények, de Bendaknak kell igazat adjak, aki levlistán megjegyezte, hogy volt 37 forduló, hogy elég pontot szedjenek össze a galíciaiak, ne érezzük rosszul magunkat, ha nem jön össze a tizenhetedik hely. Idén utóljára van lehetőségünk tét nélküli örömjátékra, illene megünnepelni a bajnoki aranyat, és Xavit.

Mivel a válságnak pillanatnyilag vége, marad időnk olyan eseményekről szót ejteni, amik gyakori beszélgetésekre - olykor vitákra - késztették/késztetik a Barça szurkolóit, lényegében már a szezon kezdete óta. Ezen belül is van egy olyan téma, ami jellemzően megosztja a tábort, ez pedig Xavi jelenlegi helyzete és/vagy szerepe a pályán. Múlt héten botlottam bele valamibe, ami ha nem is adhat teljes értékű választ, talán segíthet megérteni, miért is csábította vissza őt Luis Enrique, illetve miért is ragaszkodik - első ránézésre ostoba módon - ahhoz, hogy minél több percet kapjon a pályán.

Továbbra is tövig nyomjuk a gázpedált három nap/meccs ritmusban, de a csapat formáját elnézve egy kicsit sem bánjuk. Ritkán érzem úgy, hogy a kupaszereplés jókor jön, vagy belefér az egyébként sűrű naptárunkba, de ha az Atleticón sikerülne valahogy keresztülfúrni magunkat, onnantól azért lényegesen jobb esélyekkel vághatnánk neki az utolsó két körnek... Persze nem túl szépek az emlékeink a Getaféról, vagy adott esetben a Villarreal sem adná olcsón az irháját, de a kisebbik rossz (és Lucho rotálós) elvén sokkal jobban járhatunk majd, mint mondjuk egy Pepével aki Ramos hátán lovagolva a kezében Coentraót suhogtatva készülne lefejelni Sergi Robertót...