totelcamp

Az újabb áladozatokat szedő nemzetközi szünetnek - hála a magasságosnak - végre vége, így a Barca is visszatérhet a lassan megszokott heti két mérkőzéses rutinjához. Nem csak azért volt hosszú ez a tizenegynéhány nap, mert nem láttuk a csapatot, hanem azért is, mert egy keserű ízű kelta gombóccal a szánkban kellett hosszasan várnunk a csorba kiköszörülésének esélyére. A vigói rövidzárlatnak köszönhetően a negyedik helyről várjuk a folytatást, ahol a fene se tudja, mikor jártunk utoljára.

Érthetetlen. Teljesen érthetetlen. Egy totálisan kézben tartott mérkőzés volt. A csapat pontosan tudta mire számíthat. Még mi is tudtuk mire számíthatunk. Hetven percig a kezünkben volt a három pont. Okosan. Laza tempóval. Aztán elutaztunk Japánba, ami azért gáz, mert a meccsből még hátra volt egy bő negyed óra.

A Leverkusen ellen mutatott gyalázatos játék után szerencsénkre máris itt az alkalom, hogy a csapat még a klubvilágbajnokság előtt feledtesse velünk a németországban átélt "traumát". Nyafogni ugyanakkor mégsincs okunk, hisz a számunkra érdektelennek számító levezető meccsen a gyógyszeresek gyakorlatilag az életükért küzdöttek (értsd: rakás della), s a harmadik ligából érkező ifistákkal kikocogó Barcának még így is sikerült elcsennie egy pontot. Summázva tehát: a kulcsjátékosok fújhattak egyet, az arra rászorulók és az ifisták játékperceket kaptak, Messi teljes terhelést tudhat maga mögött, hogy a két ázsiai meccsre már tökéletes állapotba érkezhessen, Samper megmutatta miért is tartják az akadémia egyik legnagyobb tehetségének, Kaptoum azt, hogy van benne fantázia, Gumbau pedig azt, hogy mindenki jó valamire, ha másnak nem, hát elrettentő példának. Hajtás után jön a Deportivo: