totelcamp

Mivel a Real nem hajlandó botlani, egyszerű a képlet: minden meccset meg kell nyernünk, ha meg akarjuk tartani a leghaloványabb esélyünket is a bajnoki címre. Szombaton mindenki hozta magát, aki számít, úgyhogy győzelmi kényszerrel utazunk a Madrigalba. Kellemetlen lesz.

Az újabb áladozatokat szedő nemzetközi szünetnek - hála a magasságosnak - végre vége, így a Barca is visszatérhet a lassan megszokott heti két mérkőzéses rutinjához. Nem csak azért volt hosszú ez a tizenegynéhány nap, mert nem láttuk a csapatot, hanem azért is, mert egy keserű ízű kelta gombóccal a szánkban kellett hosszasan várnunk a csorba kiköszörülésének esélyére. A vigói rövidzárlatnak köszönhetően a negyedik helyről várjuk a folytatást, ahol a fene se tudja, mikor jártunk utoljára.

Mivel a jó felütés rettentő fontos, kezdjük valamivel, ami pozitívabb, mint a Lance Armstrong vizeletmintája: a 2006-os BL-döntővel. Már csak azért is érdemes ide tenni a történet origóját, mert valóban ekkortájt tört el valami az ágyúban, ami azóta is megakadályozza őket abban, hogy veréb helyett valódi várra lövöldözzenek.

Egy komolyabbnak nevezhető tornának nekivágni a Munir - Sandro opcióval a szélen kb. olyan, mintha az öregfater berregő skodájával rohannánk neki a Párizs-Dakar Rally-nak, Kiszel Tündével az anyósülésen. Enyhe mák, hogy a szerdai sörmeccs után Messi és Neymar is felépült a dagi mellé, így még értelme is van nekiszaladni a Rivernek. Hajtás után klubvilágbajnokságon döntőzünk.

Azok közé a spanyol labdarúgást kedvelők közé tartozom, akik kifejezetten szimpatizálnak Unai Emery munkásságával. A baszk hátranyalthajú azonban hiába nyert két Európa Ligát is a Sevillával, hiába választotta be a FourFourTwo magazin a világ Top 50 edzője közé, az áttörés és az igazi nemzetközi elismerés még mindig várat magára. Reméljük, ez a pillanat nem ma jön el. Hajtás után UEFA Szuperkupa beharang.

A vasárnapi "szörvájvör só" nyerteseként duzzadó pöccsel diadalittasan néztük végig a világ egyik legkorruptabb szervezetének néhány éve még nívósnak tartott díjátadóját, ahol CR bezsebelhette a harmadik aranybogyóját Messi és Neuer előtt (még egyszer gratula), az edzők közt pedig a minden bizonnyal bányász felmenőkkel is rendelkező Jogi Löw lett a befutó. Ez mind szép, és valamilyen szinten rendben is van, de a legjobb tizenegyet elnézve átfut az agyamon, hogy akárki is választotta be David Luizt és Iniestát (Imádlak, Te kopasz Isten!), vagy hagyta ki Godínt, Mascheranót, Modricot vagy Alvest Müllert, azt az objektivitás teljes hiányának vádjával állítanám ki élet-halál meccsre a részeg Vinnie Jones vagy a felingerelt Paolo Montero ellen.

Biztosan van több megbocsáthatatlan mulasztásunk is az elmúlt három évből, ám az első helyre kívánkozik a tény: még nem szenteltünk posztot a Barcelona számunkra legfontosabb alakjának. Persze több alkalommal is szóba került a neve, de nyilván azzal tehetjük csak jóvá ezt a hiányosságot, ha egy nagyobb lélegzetű írásban emlékezünk meg róla.

Ahogy arról a cím árulkodik, a sorozat is folytatódik az írásban, de tekintettel arra, hogy a Barcelona XX. századi történelmének legjobbjáról van szó, kiegészül egy 1987-es interjúval, pár apró emlékmorzsával és a Hungária spanyol túrájának (relatíve gyorsan) fellelhető adataival is.

Kubala hatása a Barcelona történelmére megkérdőjelezhetetlen. A fizikai ereje vitathatatlan, de játékának gazdagsága a technikai és taktikai árnyalatokban is. Ám ami a legfontosabbá teszi, a tény, hogy Laszi Kubala volt az Ötkupás Barça kulcsembere. Albert Suñé újságíró, az "Amikor Kubala megtöltötte a stadionokat" című könyv szerzője mutatja be nekünk, hogyan vezetett az út a Les Corts-tól a Camp Nouig.