totelcamp

Az újabb áladozatokat szedő nemzetközi szünetnek - hála a magasságosnak - végre vége, így a Barca is visszatérhet a lassan megszokott heti két mérkőzéses rutinjához. Nem csak azért volt hosszú ez a tizenegynéhány nap, mert nem láttuk a csapatot, hanem azért is, mert egy keserű ízű kelta gombóccal a szánkban kellett hosszasan várnunk a csorba kiköszörülésének esélyére. A vigói rövidzárlatnak köszönhetően a negyedik helyről várjuk a folytatást, ahol a fene se tudja, mikor jártunk utoljára.

Egy komolyabbnak nevezhető tornának nekivágni a Munir - Sandro opcióval a szélen kb. olyan, mintha az öregfater berregő skodájával rohannánk neki a Párizs-Dakar Rally-nak, Kiszel Tündével az anyósülésen. Enyhe mák, hogy a szerdai sörmeccs után Messi és Neymar is felépült a dagi mellé, így még értelme is van nekiszaladni a Rivernek. Hajtás után klubvilágbajnokságon döntőzünk.

A vasárnapi "szörvájvör só" nyerteseként duzzadó pöccsel diadalittasan néztük végig a világ egyik legkorruptabb szervezetének néhány éve még nívósnak tartott díjátadóját, ahol CR bezsebelhette a harmadik aranybogyóját Messi és Neuer előtt (még egyszer gratula), az edzők közt pedig a minden bizonnyal bányász felmenőkkel is rendelkező Jogi Löw lett a befutó. Ez mind szép, és valamilyen szinten rendben is van, de a legjobb tizenegyet elnézve átfut az agyamon, hogy akárki is választotta be David Luizt és Iniestát (Imádlak, Te kopasz Isten!), vagy hagyta ki Godínt, Mascheranót, Modricot vagy Alvest Müllert, azt az objektivitás teljes hiányának vádjával állítanám ki élet-halál meccsre a részeg Vinnie Jones vagy a felingerelt Paolo Montero ellen.