totelcamp

Biztosan van több megbocsáthatatlan mulasztásunk is az elmúlt három évből, ám az első helyre kívánkozik a tény: még nem szenteltünk posztot a Barcelona számunkra legfontosabb alakjának. Persze több alkalommal is szóba került a neve, de nyilván azzal tehetjük csak jóvá ezt a hiányosságot, ha egy nagyobb lélegzetű írásban emlékezünk meg róla.

Ahogy arról a cím árulkodik, a sorozat is folytatódik az írásban, de tekintettel arra, hogy a Barcelona XX. századi történelmének legjobbjáról van szó, kiegészül egy 1987-es interjúval, pár apró emlékmorzsával és a Hungária spanyol túrájának (relatíve gyorsan) fellelhető adataival is.

Kubala hatása a Barcelona történelmére megkérdőjelezhetetlen. A fizikai ereje vitathatatlan, de játékának gazdagsága a technikai és taktikai árnyalatokban is. Ám ami a legfontosabbá teszi, a tény, hogy Laszi Kubala volt az Ötkupás Barça kulcsembere. Albert Suñé újságíró, az „Amikor Kubala megtöltötte a stadionokat” című könyv szerzője mutatja be nekünk, hogyan vezetett az út a Les Corts-tól a Camp Nouig.

Senki nem ismerte őt. Már legalábbis Spanyolországban. Amíg a magyar emigráns csapat be nem mutatkozott Madridban a spanyol válogatott ellen, akik az 1950-es világbajnokságra készültek.

Egy szőke srác, a nagy, kék és villámgyors szemeivel, aki mindkét lábával könnyedén uralta a labdát és mesterként tette azt a pályán, amit csak akart. Olyan varázslatosan fedezte a labdát, hogy képtelenség volt elvenni tőle. A passzai milliméterpontosak voltak, lehetett az akár rövid, akár hosszú. A lövései pedig olykor lágyan estek, ha a helyzet úgy diktálta, de érkezhettek úgy is, mint az ágyúgolyó a kapu irányába. Olyan keveréke volt az erőnek és a technikának, amit Spanyolország addig még soha nem látott.

Ez a fenséges adottság tette lehetővé számára, hogy a lövéseit ördögi pontossággal irányíthassa, miközben a labda hihetetlen ívet rajzolva vágódott ágyúgolyóként a kapuba, állandó rettegésben tartva az ellenfelek kapusait. Ez a rettegés pedig tökéletesen összegződött a szabadrúgások és a büntetők elvégzésekor abban, amilyen könnyedséggel megállt a labda mögött, miközben máris zavarba ejtette azokat, akik a kapu lécei között várták az elkövetkező eseményeket.

A magyar játékosok elutaztak Madridból és Barcelonába érkeztek egy újabb bemutató mérkőzésre, az Espanyol ellen, a helyszínre kilátogatók egyike pedig Josep Samitier volt, a Barça főtitkára. Ahogy mindenki, a „langusztaember” (Samitier beceneve – szerk. megj.) is csodálatos víziót láthatott. „Ez a srác kell nekünk!” – mondta utóbb a Barça ex-játékosa.

Az emigráns csapat olyan hatalmas sikert aratott azon a meccsen, melynek hangja talán még a fővárosig is elhallatszott. Az újságok és a rádió elkezdtek beszélni Kubaláról, mert ők is megérezték, mennyire különleges pillanat volt ez. És bár a srác státusza roppant kényes volt menekültként, valamint tudta, hogy problémákat okozhat majd a FIFA véleménye, Samitier mindenáron meg akarta győzni az elnököt, Agustí Montalt, hogy ezt a zsenit meg kell szerezniük. A szavakat hamar tettek követték. Bár minden lehetséges módon erőfeszítéseket tettek és úgy is tűnt, jól haladnak az előkészületek, a Barça az 1950-51-es szezont mégis a szőke srác nélkül kezdte meg. A klub persze tovább folytatta erőfeszítéseit, a madridi bürokrácia mégis kínos csigatempóval igyekezett hátráltatni az eseményeket.

Közben, mivel már a Barcelona játékosa volt és az a kívánsága is teljesült, hogy apósa, Ferdinand Daucik legyen a csapat edzője, a klub úgy döntött, hivatalos engedély hiányában legalább barátságos meccseken játszatja őt.

Eddigre a sajtó már telekürtölte a várost a fiú zsenialitásával, a közönség izgatottan és türelmetlenül várta, hogy saját szemével is meggyőződhessen az állítás igazáról. Az emberek a Les Corts-ba csődültek, majd némi várakozás után megérkezett ő, szépen fésült frizurával és fülig érő mosollyal a száján. Ekkor lett mindenki számára világossá, hogy a futballista, akit Laszlo Kubala Stecz-nek hívtak, – a szurkolók pedig máris elkezdték ’Laszi’-ra egyszerűsíteni – valóban egy másik galaxisból érkezett.

Miközben minden hivatalos folyamat csupán egy helyben állni látszott, váratlan változást hozott 1951. márciusa, amikor Barcelonában kihirdették az első általános sztrájkot, Franco uralmának kezdete óta. Az eseményeket a tömegközlekedés indította el, melyet gyorsan követett az egész város megbénulása. Lényegében mindössze annyi történt, hogy a kormányzat az addig megszokott 50 centről 70 centre emelte a tömegközlekedési díjakat, miközben Madridban továbbra is az 50 centes árak maradtak. A tiltakozás sikeres volt, a döntéshozók hamar visszaállították a korábbi árakat Barcelonában is.

Ám az események érdekes fordulatot vettek, a madridi kormány ugyanis mögöttes szándékot sejtett a sztrájk mögött. Azt feltételezték, az egységes tiltakozásnak tulajdonképpen Kubala az oka, egyben megérezték azt is, hogy valamiképpen lazítaniuk kell a szigoron, mielőtt még komolyabb események történnek Katalóniában.

Így is további egy hónapot kellett várni a döntésre, de végül áprilisban megkapta a játékengedélyt. Éppen időben. A Copa del Generalísimo elődöntőjének első meccsén a Barça hazai pályán 0-0-ra végzett a Bilbao ellen és küszöbön állt a visszavágó. Minden a Bilbao mellett szólt, minden esélyük meg volt arra, hogy a San Mamés-ben győzelemre vigyék az ügyüket. A végeredmény mégis 2-1 lett a Barçának, Kubalával a pályán. A döntő a Real Sociedad ellen (3-0) pedig majdnem csak formasággá vált.

A döntőt a rádióban hallgattam. A rádióban, amelyben szinte végig Kubaláról beszéltek. A meccs után a szurkolók az utcán és a bárokban nyitottak szenvedélyes vitákat a pillanatok alatt legendássá lett játékosról, a Les Corts pedig gyorsan túl kicsi lett ahhoz, hogy mindenki élőben láthassa őt.

Az utcák és a terek megteltek őrülten futballozó gyerekekkel, mindenhonnan Kubala nevét lehetett hallani. Mindenki a hihetetlenül érett játékáról áradozott. Mindenki áhítattal beszélt róla, de különösen a nők, akik személyes kisugárzását imádták.
 
A sajtóban megjelentek fogkrém reklámok, ahol ő szólította fel az embereket a Kolynos használatára, mondván, a futballsztárok is azt használják. Az újságok őrült versenyben igyekeztek felülmúlni egymást a tények és a fikciók közlésében, ha róla volt szó. Hihetetlen mennyiségű fotót közöltek róla. Kubala, amint jobb kézzel kiinteget; Kubala fedezi a labdát az ellenfelek gyűrűjében; Kubala két ellenfelet csap be egy fenséges szlalommal; Kubala felemelt kézzel ünnepli a gólját, miközben az ellenfél kapusa a földre rogy; Kubala a földön fájdalmas arccal, mert az ellenfél tehetetlenségében belerúgott…

Önéletrajzi ihletésű film forgatásába kezdett, ami a szökését mutatja az orosz megszállás alatt álló Magyarországról. („Los ases buscan la paz” - „A csillagok szabadságra vágynak” – szerk. megj.) Készült egy másik film is, melyben a Barça és válogatottbeli csapattársaival szerepelt együtt, a „Tizenegy pár láb”. Ez utóbbi filmben volt egy jelent, amikor szögletből tekeri a hálóba a labdát miközben Valdivieso hangját hallhatjuk a rádióban.

Akkoriban a rádió volt az egyetlen hírforrás, Valdivieso pedig messze a legjobb szpíker volt. Fiatalos hangon, a maga nagyszerű tónusával, pergő nyelven mondta el nekünk, mi történik éppen a pályán. Alkalmanként jó humorral fűszerezte a mondanivalóját, ami viszont mindenekfelett álló hitvallása volt, a Laszi iránti végtelen tisztelete. Valdivieso hozta el nekünk az érzést, hogy mi, hallgatók ott vagyunk a pályán az idol mellett. „Nagyon kellemes délutánt kívánok mindenkinek, ez itt a Nemzeti Rádió, Barcelonából…”, „…a partjelző jól látta…”, „…ott megy Kubala…”, „Gól… Góóóóól… GÓÓÓÓÓÓL… Kubala gólt lőtt!…”.

Ezek a sportközvetítések adták nekünk a friss levegőt azokban az években, amikor mindent a nagyképű és hangzatos hangok uraltak, köszönhetően a Franco rezsim mindent ellenőrzése alatt tartó uralmának. Mintha megállt volna körülöttünk az idő, a világ nagyon távol volt tőlünk.

Ezekben az években Kubala játéka volt az egyetlen érték az életünkben a külvilág hangjai közül. Ezekben az években az újságok, a rádió és a TV nem hagyhatta figyelmen kívül a Barça körüli eseményeket. Például amikor az 1952-53-as szezon kezdetén nagyon komoly betegséggel küzdött (tuberkolózis – szerk. megj.), és több meccset is ki kellett hagynia. Mi pedig leforrázva hallottuk napról-napra, hogy még mindig semmi változás. De ahogy visszatért, a Barça elsöprő lendülettel nyerte meg a bajnokságot, a kupát és a szuperkupát. Mi kívülről fújtuk a kezdőt: Ramallets, Seguer, Biosca, Segarra, Flotats, Bosch, Basora, César , Kubala, Moreno, Blur.

Egy nap aztán megérkezett a hír, hogy a Barça leigazolt egy Di Stéfano nevű játékost, akiről azt mondták, Kubalához hasonló hatalmas tehetség.

Mi máris elégedetten dörzsöltük a tenyereinket, arra gondolva, hogyan tud majd további nagy sikereket adni számunkra a csapat, ha Kubalával kiegészülve rohamoz a csatárpáros. Ám a történelem közbeszólt, Madridban már érezhetően elegük volt a Barça szárnyalásából. A klub mindent megtett, az argentin végül mégis fehér mezbe öltözött, és ez lett a hanyatlás kezdete. Mind a Barça, mind Kubala számára, köszönhetően egy nagyon komoly térdsérülésnek. És mi többé már nem láthattuk viszont ugyanazt a Kubalát. Bár még 1961 végén is képes volt olykor látványos teljesítményekre, abban a pillanatban eltört valami, ami többé már soha nem lehetett tökéletes.

Mindig is azt gondoltam, hogy 1951 és 1953 között Laszi volt a világ legjobb játékosa. Vita nélkül. Emiatt és azért is, mert személyesen ismertem, feltétlen ámulattal csodáltam őt. 1950-ben, amikor a magyarok menekültjei a spanyol válogatott ellen játszottak, mi őrült tapssal jutalmaztuk hihetetlen játékukat.

Napjainkban Magyarország nem futball nagyhatalom, de azokban az években ámulattal figyeltük őket a pályán. Közülük mindenki tudta használni mindkét lábát – Puskás volt a dicsőséges kivétel -, szokatlan módon a játékosok cserélték a posztjaikat a pályán. A kapus előtt három védő állt, két ember a középpályán, öt támadó előttük. Kubala ebből az iskolából érkezett és ezzel örökre megváltoztatta a Barçát. Bár támadó volt, bármikor felfedezhettük őt a védelemben is. Se addig, se azóta nem láttam játékost, aki képes lett volna bármilyen poszton ilyen tökéletes teljesítményre, képes lett volna az egész csapatot irányítani, mozgatni. Legendák szóltak arról, hogy minden nap órákon keresztül foglalkozott a labdával. Rengeteget csiszolta a passzjátékát és szinte csak szórakozásból rugdosta a labdát edzések után a keresztlécre. Hihetetlen volt, ahogy a labdával bánt.

Kivételes ember az, aki láthatta azt a csodálatos tizenegyet labdához érni, amelyben Kubala volt a ceremóniamester. Kivételes öröm, hogy ezt megélhettem.

...

1948: Kubala úgy dönt, elhagyja a Magyarországot. Ausztriába szökik, majd Bécsből hamis útlevéllel Olaszországba.

1949: bár a Torino meghívja, hogy vegyen részt egy barátságos túrán, Kubala a fia betegsége miatt mégsem tart velük. A repülőgép a visszaúton a Superga-bazilika tornyának ütközik, egyetlen ember éli túl a katasztrófát.

1950: mivel a FIFA tilalma miatt egyetlen klub sem tudja leigazolni, a sógora – Ferdinand Daucik – barátságos meccseket szervez emigráns kelet-európai játékosoknak. Az egyik ilyen meccsen fedezi fel őt a Barcelona, és le is igazolja.

1952: a később „ötkupás Barça” néven legendássá váló csapat Kubala vezérletével egyetlen szezonban megnyer minden trófeát, ahol indul.

1957: mivel Kubala játékára olyan sokan voltak kíváncsiak éveken keresztül, a klub szükségét érzi egy új stadion felépítésének. Szeptember 24-én felavatják a Camp Nout, Európa legnagyobb stadionját.

1958: Helenio Herrera érkezése jelzi Kubala pályafutásának utolsó szakaszát.

1962: ebben az évben lesz biztossá, hogy Laszi egyetlen percet sem játszik világbajnokságon, egy sérülés miatt maradt ki a csapatból. Korábban az 1954-ben sorsolással eldöntött továbbjutásnak köszönhetően nem jutott ki a spanyol válogatottal a világbajnokságra.

1970: tőle hallhatjuk először az azóta szállóigévé vált mondatot: „a közönség a tizenkettedik játékos”. Ekkor a spanyol válogatott edzője, az NSZK ellen 2-0-ra elvesztett mérkőzés után mondta ezt az újságíróknak.

1992: Kubala olimpiai aranyérmes lesz a spanyol csapat kapitányaként, Barcelonában.

1999: a centenárium évében a klub szurkolói a XX. század legjobb Barça játékosának választják.

2002: május 17-én hunyt el Barcelonában.

...

„Abban az időben apám a Barça Veteran tagja volt, akik minden pénteken összejöttek egy kis közös játékra, majd együtt vacsoráztak. Édesapám már nem él, de megkérdeztem édesanyámat, és azt mondta, soha nem látta Kubalát bármikor is lerészegedni. De arra se emlékszik, hogy apám ilyen esetről mesélt volna. – Thonsyll kommentje

Pályatársai mesélték el, hogy Kubala milyen sok időt töltött a szaunában. A legtöbb játékosnak általában elég volt öt perc, ő legalább húsz percig tartózkodott benn. Nagyon erős volt, nagyon erős izomkötegekkel, nem csak a szauna, de a gyúrás is lételeme volt annak, hogy lazíthasson. Szezon közben minden nap vele dolgoztak legtöbbet a gyúrók.

Kubala nagyon kényes volt a cipőire, azt tartotta, hogy azok a legfontosabb munkaeszközei, amik meghálálják a törődést.

...

- Hotel Hispano, tessék.
- Jó napot! Beszélhetnék kérem Don Ladislao Kubalával?
- Pillanat.

Néhány perc múlva ismét jelentkezik az operátor: - Mister Kubala éppen az étteremben van. Kapcsolom.

Egy pincér hangja jelentkezik: - Étterem, jó napot kívánok!

- Jó napot! Kérem, hadd beszéljek Don Ladislao Kubalával. Újságíró vagyok a La Vanguardiától, interjút szeretnék készíteni vele.

- Rendben. Rögtön adom.

- Ki az? – szól bele immár Laszy.

- Jó napot, Mister Ladislao. Manuel Segura vagyok, a La Vanguardia sporttudósítója, itt Murciában. Az újság megbízott engem, hogy interjút készítsek önnel. Mikor beszélhetnénk?

- Rendben. Most éppen ebédelek, de ha szeretné, akkor holnap, az edzés után beszélgethetünk. Tízkor kezdünk, körülbelül fél egy megfelelne.

- Köszönöm, Don Ladislao, ott találkozunk.

- A holnapi viszontlátásra.

Másnap néhány szurkoló társaságában végignéztem az edzést, majd bementem a kiszolgáló épületbe.

- Mister Kubala, Segura vagyok a La Vanguardiától, tegnap beszéltünk. Emlékszik?

- Igen, igen. Egy pillanat, lezuhanyozom, és máris itt vagyok… Vagy nem is. Csak egy órám van, inkább jöjjön velem és beszéljünk. Kérdezzen!

- Don Ladislao. A spanyol válogatottnál és nagy klubcsapatoknál sok tapasztalatot szerzett. Mi vezette arra, hogy a Murciához jöjjön edzőként?

- Nézd. Több évet töltöttem Szaúd-Arábiában, de már vissza akartam jönni. Ott a futball még gyerekcipőben jár, éppen csak elkezdtek tapasztalatokat szerezni. Talán a jövőben majd változik ez, de mindenképpen hosszú idő még. A Murcia vezetői felvették velem a kapcsolatot, elmondták, hogy a csapat bajban van. Elvállaltam a felkérést, hogy lássam, miben lehetek a segítségükre.

- Hogy teltek az évei Arábiában?

- 1982 óta voltam ott. Négy teljes szezont töltöttem az Al-Hilalnál, akikkel a második helyet szereztük meg a bajnokságban és a kupa elődöntőjébe is bejutottuk. A játékosok nagyon izgatottak voltak, de azt kell mondanom, a pénz nem megoldás mindenre.

- Hogyan emlékszik a futball pályafutása kezdetére?

- Magyarországon kezdődött minden. 11 évesen kerültem a Ganzhoz, egy szerény csapathoz, amely a harmadosztályban játszott 1939 és 1944 között. Ezután 17 évesen kerültem a Ferencvároshoz.

- Ön azon kevesek egyike, akik három különböző válogatottban is szerepeltek. Játszott a csehszlovák válogatottban is. Igaz ez?

- Igen. Édesapám halála után Szlovákiába költöztünk – édesanyám családja ott élt. Megkaptam a csehszlovák állampolgárságot, így abban a válogatottban is bemutatkozhattam.

- De játszott a magyar csapatban is. Hogy lehetséges ez?

- A Slovan Bratislava után a Vasas játékosa lettem Magyarországon, így ott is szerepeltem a válogatottban.

- Miért hagyta el Magyarországot 1948-ban?

- A kommunista rendszer nem engedte meg nekem, hogy a feleségem és akkor újszülött fiam kövessen engem Magyarországra.

Kubala 1947-ben vette el Anna Daucikovát, három gyermekük született: Branko 1948-ban Sahiban (Szlovákia), Ladislao 1949-ben Milánóban, és Carlos 1959-ben Barcelonában.

- De aztán a FIFA tilalma miatt nem játszhatott hivatalos mérkőzésen.

- Igen. Többen voltunk, akik a vasfüggöny mögül Nyugat-Európába szöktünk, és alkottunk egy csapatot, amivel bemutató meccseket játszottunk. A Real Madrid és a Barcelona is figyelt engem, de végül az utóbbi mellett döntöttem, mert a főtitkár – Pepe Samitier – nagyon akart engem. 1951-ben mutatkoztam be, abban az évben a kupát meg is nyertük.

- Pályafutása egyik legkeserűbb emléke az 1961-es döntő…

- Így van. 3-2-re kikaptunk a Benficától. Nagyon balszerencsések voltunk. Négyszer találtuk el a kapufát és én személy szerint is nagy helyzeteket hagytam ki. Tudtuk, hogy esélyesek vagyunk, mégis vesztettünk. Ilyen a futball.

- 68 alkalommal ült a válogatott kispadján, ebből 36 tétmeccs volt. 31 győzelem, 21 döntetlen és 16 vereség szerepel a neve mellett. Hogyan értékelné az edzői időszakát a harminc-valahány millió edző országában?

- Heh, heh… igaz. Kis híján tizenegy felejthetetlen év volt. 1969 októberében kezdtem, és 1980 júniusában távoztam. ’74-ben nem sikerült kijutnunk a VB-re. ’78-ban ott voltunk, de már az elején nagyon elrontottuk. (Csoportkör első meccs: 1978. június 3. Ausztria – Spanyolország 2-1 – szerk. megj.) Végül az 1980-as EB után lemondtam, de ennek ellenére is nagyon sok jó emlékem van azokból az évekből. Nagyszerű és nagyon jó embereket ismertem meg.

- Milyen teendője maradt még?

- Igyekszem vigyázni magamra, sokat mozgok még most is. Edzőterembe járok, kerékpározom, és focizni is szoktam… Azt hiszem, amikor majd eljön az ideje, nyugdíjba vonulok és a családomnak, az unokáimnak szentelem az időmet. Ez az élet törvénye.

...

A kelet-európai emigráns csapat spanyol túrája:

1950. június 4.

Real Madrid – Hungária 4-2

Real Madrid: Acuña - Nino (Azcárate), Aranda, Navarro, Zárraga, Narro (Soto), Macala (Olmedo), Muñoz, Pahiño, Montalvo, Arsuaga.

Hungária: Monsider - Kiss, Szegedi, Török, Majtényi (Nagy), Marik, Turbéky, Kubala, Otto, Aran, Liska (Rákóczi)

Gólok: Pahiño (4), ill. Kubala (2)

1950. június 8.

Spanyol vegyes csapat – Hungária 1-2

Spanyol vegyes csapat: Eizaguirre - Alonso, Antúmez, Gonzalvo II, Gonzalvo III, Puchades, Basora, Panizo, Igoa, Molowny, Segui

Hungária: Monsider - Kiss, Szegedi, Török, Rákóczi, Hrotkó, Turbéky, Kubala, Otto, Aran, Marik

1950. június 10.

Espanyol – Hungária 6-4

Espanyol: Vera - Fernando, Oliva, Casas, Celma, Diego, Grau, Piquín, Arcas, Artigas, Alvarés (Egea)

Hungária: Monsider - Lami (Török), Magay (Marik), Kiss, Majtényi, Hrotkó, Nagy, Kubala (Otto), Otto (Kubala) Marik (Liska), Turbéky

Gólok: Artigas (3), Egea(2), Grau,  ill. Kubala (4)

1950. június 14.

Spanyolország – Hungária 6-3

1. félidő: Ramallets - Asensi, Antunez, Alonso - Gonzalvo, Pudhades - Basora, Igoa, Zarra, Panizo, Gainza

2. félidő: Eizaguirre - Alonso, Parra, Lesmes II - Silva, Puchades - Basora, Molowny, Cézar, Igoa, Juncosa

Hungária: Monsider - Kiss, Marik, Török - Rákóczi, Hrotkó - Nagy, Kubala, Otto, Aran, Turbéky
 
1950. június 18. Copa Montseny

Espanyol – Hungária 2-4

Hungária: Monsider - Lami, Török, Szegedi, Marik, Hrotkó, Nagy, Kubala, Majtényi, Aran, Turbéky

1950. június 25.

Deportivo La Coruna – Hungária 1-2

Forrás: a Barça magazin 2009. februári száma, www.blaugranas.com, www.as.com, www.extratime.org