totelcamp

Valószínűleg mindenki látott már életében elég amerikai filmet ahhoz, hogy tudja, az apa karakternek arrafelé az a legfontosabb dolga, hogy a gyermek karaktert folyamatosan trükkösebbnél is trükkösebb sportstatisztikai adatokkal vizsgáztassa. A gyermek pedig akkor felel meg az ideálnak, ha könnyedén sorolja a hazafutás/lepattanó/tácsdáun számokat, illetve azokat a sportolókat, akik azok rekordjait tartották/tartják.

A helyes válaszokért cserébe pedig nem más a jutalom, mint apa karakternek - minden elfoglaltsága ellenére is - a gyermek meccsén való megjelenése, melynek egyenes következménye, hogy gyermek addig hiába volt csupán megtűrt és lenézett peremember, apa karakter személyes jelenléte következtében azonnal legyőzhetetlenné válik. Majd amikor a többiek vállukra emelik a nap hősét – és amúgy meg mindenki boldog – a kép az égre emelt kezű gyermekkel a középpontban kimerevedik, a háttérbe bekúszik a csillagos-sávos lobogó mi pedig végignézhetjük a stáblistát, és elmerenghetünk a „bármit elérhetsz, csak igazán akarnod kell!” kijelentés mindent felülíró igazságán.

Vagy nem…

Még a jómúltkor történt, hogy egy beszélgetés során szóba került közöttünk a téma és vigvik azt mondta, azért lehetséges az ott népszerű sportágakat önmagukban számokkal leírni, mert azok absztrakciós szintje nagyon alacsony, ezért a stratégia jelentősége kisebb, így pedig kidomborodhatnak a jobban mérhető egyéni képességek. (Aki nem csak a mondatot alkotó szavakat érti, hanem az egész jelentését is, annak gratulálok! Én - bevallom őszintén - nem igazán. Viszont elfogadom.)

És persze azt is kitárgyaltuk ennek kapcsán, hogy a futball azért (is) más, mert önmagukban a számok távolról sem mondanak el mindent róla - leginkább azért, mert ez a játék sok olyan előre/utólag kiszámíthatatlan egyéni döntést kíván, ami kihatással van az adott csapat egészére. Olyan döntéseket, amik aztán alapjaiban képesek meghatározni az eredményeket is. Ugyanakkor a statisztika nyilván része a futballnak is, egyben segíthet megérteni egyes eseményeket-folyamatokat, főleg akkor, ha/amikor határozottan alátámasztják egy csapat győzelmét, vereségét, avagy ilyen-olyan tendenciáit. Tehát például most.

Múlt héten történt, hogy szabadidőmben kíváncsiságból belenéztem az Atlético elleni meccseink statisztikáiba és egy érdekes felfedezést tettem. Alábbiakban egy lehetséges magyarázat arra, miért sikerült tavaly (=2013/14-es szezon) egy öt döntetlenből és egy vereségből álló sorozatot produkálnunk velük szemben, ugyanakkor mivel vertük őket már kétszer is idén. Az adatokat a whoscored-on és a squawka-n kerestem-találtam.

Bár folyamatosan a távoli próbálkozásokat hiányoljuk a csapattól, érdekes, hogyan oszlik meg a kapuralövéseink aránya a tavalyi szezonban. Merthogy az ötösön belülről indítottak a kezdeti 25-17 %-ról április-májusra lényegében eltűnnek (=0), vagy elenyészők lesznek (=7%). Az ok máris adja magát: egyre kevésbé lettünk képesek beszorítani őket a kapujuk elé. És lám! Amíg eleinte az Atlético alig tölti a mi térfelünkön a meccsek mindössze 16 -18 %-át, a szezon második felére – igaz, némi ellenkező irányú kiugrással a januári bajnokin – ez a szám 27, sőt 32 %-ra emelkedik. Máris okkal kereshetjük tehát a tavalyi problémáinkat a letámadásban. Ezen belül is a labdaszerzésekben. Illetve azok csapatrészeken belüli megoszlásában.

A tavalyi évben a labdaszerzéseink-szereléseink 55 %-a a védelemé volt, 30 %-a a középpályásoké, míg 15 %-a a támadóknak jutott. Aztán hoppá(!), mert idén a védelemé közel ugyanott marad (52 %), viszont a támadóké majdnem pontosan a felére (7 %) csökken, amit értelemszerűen a középpálya kap meg (42 %). Mi történik tehát? Újabb igazolást kapunk arra, hogy távolodunk a tiki-takától, mivel már nem (mindenáron) csapatszintű a védekezés. De arra is, hogy a támadóink lehetőséget kapnak minél inkább a támadásokra koncentrálni, egyben arra, hogy tartalékolhassák erejüket arra, ami az elsődleges feladatuk. Ha viszont ez igaz, a statisztikában is meg kell jelennie, nem elég csupán a pályán látottak alapján érezni.

A támadás boncolgatását rögtön folytatom, de előbb még néhány szót a védekezésről, közelebbről arról, milyen mértékben enged(t)ünk az Atléticónak támadásokat befejezni. Meglepődni itt se fogunk, a számok ugyanazt igazolják, amit látni volt szerencsénk. Ahogy fentebb láttuk az előző szezon második felére elvesztettük a támadónyomást/az uralmat az Atlético felett, ez pedig magával hozza a több kapuralövést, ráadásul azok emelkedő pontosságát is. Amíg a szezon első felében meccsenként átlag 7,2 lövést engedtünk nekik, 2,1-es kapuratartóval, április-májusra ez 13-ra (majdnem a duplája!) emelkedik, 4-es pontossággal. Ez utóbbiba persze érdemes belekalkulálni az addigra már gondosan beépített titkos ügynökünket, Villát is. Az utóbb történtek ismeretében, nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, bizony komolyan elfáradtunk a szezon második felére, ha nem is feltétlenül fizikálisan, fejben mindenképp. Emlékezhetünk Cuenca egyik nyári nyilatkozatára, ahol elmondta, hiába voltak a hangzatos fogadkozások, tavaszra lényegében mindenki (elsősorban Martino) lemondott már a trófeákról, csak akkor váltak ismét intenzívebbé az edzések, amikor a riválisok botlásai miatt ajándékba kaptuk a „talán mégis” lehetőségét.

A kitérő után vissza a támadóinkhoz. Illetve ahhoz a felvetéshez, miszerint nagyobb szabadságot kapnak támadásban a védekező feladataik rovására. Azt mindenki tudja, hogy a támadóknak nagyon komolyan kell bírniuk fizikálisan a gyűrődést, főleg egy ilyen erőteljesen betömörülő csapattal szemben. Hiába a legzseniálisabb technikai képesség, ha közben nincs erő gyorsan és pontosan végrehajtani a mozdulatsorokat, és főleg, ha nincs meg a sebesség az olyan játékosokban, mint Neymar és Messi, akiknek konkrétan ez az egyik fő erényük. Ráadásul, ha a támadó nem képes a megfelelő sebességgel végrehajtani a trükkjeit, nagyobb hatékonysággal tudják/fogják megállítani, ami előbb-utóbb frusztráltságot vált ki, de további problémát jelenthet az is, hogy az addig megszokottaknál nagyobb számban kapja a rúgásokat is. Ami pedig közép,- hosszútávon fogja gyengíteni a fizikai állapotát, de a sérülések kockázatát is nagyban képes növelni.

Mivel jól ismerjük a szenvedésünket a betömörülő csapatok ellen, a játékunkban az utóbbi években kulcskérdésssé lett az 1-1-ek, 1-2-ők, stb. egyáltalán bevállalása (ld. Pedro), de még inkább megnyerése. Ha viszont ehhez nincs meg a kellő önbizalom (ld. Pedro), vagy a kellő frissesség (ld. Messi tavaly), megette a fene az egészet, csak a dögunalmas labdatoszogatás marad. Ráadásul, ha a támadó nem aktív, csupán alibimegoldásokkal teszi a dolgát, az ellenfeleknek is kevésbé kell koncentrálniuk rá. A támadó ezzel kevesebb játékost foglal le, kevésbé képes el/szétmozgatni a betömörült védelmet, egy idő után a középpályának kell fentebb lépnie, ezzel kiszolgáltatottabb a védelem a kontrákkal szemben. Gyakorlatilag egyetlen kiindulási pont miatt elindul egy olyan láncreakció, ami negatívan hat a csapat egészére. Lényeg a lényeg, a támadónak jó esetben „nincs más dolga”, mint nyerni a párharcokat, amilyen gyakran csak lehetséges. Meglepődni most sem fogunk, a számok ismét alátámasztják a feltételezést: tavaly ebben is gyengébbek voltunk.

14,5 csel/meccs jutott akkor, idén ez a szám 26-ra emelkedett, a megoszlás viszont még ennél is sokatmondóbb. Amíg tavaly a támadóink „mindössze” a cselek 51 %-át vállalták, a középpályának jutott 33 %, a védelemnek 16 %, idén a támadóink már 67 %-ban felelősek az aktív támadószándékért, a védelemé közel ugyanaz maradt (17 %), tehát kizárásos alapon a középpálya az, amely elvesztette ebben az értelemben a korábbi szerepét. Ha viszont figyelembe vesszük – a fentebb leírtak függvényében – hogyan nőtt meg a középpálya szerepe a védekezésben, és az itt látottak alapján miként csökkent támadásban, máris igazolva láthatjuk egy újabb érzésünket Luis Enrique csapatát illetően: itt bizony konzervatívabb lett a középpálya, mert a korábbiakban megszokotthoz képest kevésbé támogatja a támadójátékot, inkább feladata a védekezés stabilitása.

Gyanítom, akadnak, akik már éppen eléggé unják már a szövegelést, jöjjön hát a lényeg! A statisztikai adat, amely először feltűnt, és aminek komoly jelentőséget tulajdoníthatjuk az Atlético elleni győzelmeinkben. Nem tudhatom, Luis Enriquének is feltűnt-e (persze gyanítom), de azt hiszem, megtalálta a kulcsot az Atlético legyőzéséhez. Ez pedig nem más, mint a levegő uralma.

A tavalyi szezon első felében elég jól tartottuk velük a tempót, sőt lényegében le is győztük őket az 54 %-os átlagos mutatónkkal, a 46 % ellenében. Aztán eljön a tavasz, és hihetetlen mértékben alulmaradunk, az Atlético már 68 %-ban uralja a levegőt, mi pedig kiesünk a BL-ből és elbukjuk a bajnokságot. Talán okkal térhetünk itt vissza egy korábbi feltételezéshez, kiegészítve azzal, hogy nem csak fejben, de fizikálisan is nagyon elfogytunk a végére. Ezzel szemben mi történik idén?

Ha nem is beszélhetünk hasonló dominanciáról, tény, hogy visszavesszük a tavalyi szezon kezdeti mutatóit, 53 %-ban ismét mi nyerjük a légicsatákat. Ami azt jelenti, hogy ha nem is verjük az Atléticót agyon ebben a mutatóban, nem hagyjuk őket annyira dominálni, hogy végül ezzel verhessenek minket. És a kulcsmomentum az egészben? Luis Enrique! A tavalyi szezonban a 180 cm alatti játékosaink a fejpárbajaink 55 %-ával szembesülnek, idén ez a szám 34-re csökken, értelemszerűen azzal együtt, hogy a 180 felettiek ennyivel több alkalommal kerülnek egyáltalán ilyen szituációba. Hozzáteszem, mindezt úgy, hogy Vermaelen Mathieu nem lépett pályára egyik meccsen sem, tehát a 180 feletti és alatti játékosaink aránya közel ugyanaz maradt a tavalyi évhez képest!

Az ok pedig? Arra utalnak a jelek, hogy nem csak ígérgetjük, de edzéseken valóban sokat dolgozunk azon, hogy begyakorolt csapatmozgásokkal, begyakorolt helyezkedésekkel minél kevesebb alkalommal legyen szükséges belemennünk már eleve vesztesnek tűnő szituációkba. A számok azt igazolják, valóban teszünk azért, hogy kiküszöböljük az utóbbi évek legnagyobb hiányosságait. Egyrészt magasítjuk a csapatot az átigazolásokkal, de még inkább alkalmazkodunk azzal, hogy minél inkább a magas játékosainknak kelljen megküzdeniük a magas labdákért, nem pedig esetleges az, mennyire vagyunk képesek uralni a levegőt.

És az eredmények ismeretében ez eddig működőképesnek tűnik. Például egy olyan csapat ellen, mint az Atlético.

Atlético Madrid – FC Barcelona

Spanyol kupa, negyeddöntő visszavágó

TV: 21:00 Digisport1