totelcamp

Persze, hogy számtalanul sok elnézésnek, valamint bocsánatnak kérésével kell kezdenem a posztot, mert kizárólag az én hibám, hogy elmaradt az Ajax értékelő.

Nem magyarázkodás, csupán tény, hogy hiába próbáltam megalkotni, egyéb kötelezettségeim következményében annyiból álltak utóbbi napjaim, hogy vagy el voltam foglalva az egyéb kötelezettségekkel, vagy félájultan beestem az ágyba, ott pedig alvással múlattam az időt.

Ugyanakkor ebben a helyzetben is van valami, ami mégis jó: egy poszttal letudunk kettőt! Merthogy máris nyakunkon az újabb bajnoki forduló.

A két vereség utózöngéit nagyjából és hirtelen összegezve, nem kizárt, hogy megkezdődött a „háború”, amelyben a Pep-korszak utáni hogyantovábbok lehetőségei ütköznek meg. A filozófusok (Cruyff, Wilson) máris a vészharangokat kongatják, a szakmai vezetés „nem érti, hogy miről van szó”, a szurkolók és a kívülállók pedig tényleg nem értik azt. Nagy frankót én se tudok/fogok mondani, viszont egy „szerintemet” igen. Ladlac a beharangban már reagált Wilson írására, én is azt teszem, csak egy másik nézőpontból. A sajátomból.

A problémánk ebben a „háborúban” szerintem az, hogy az utóbbi évek vezetőségei elindultak egy eszme vonalán („més que un club”), amibe idővel megpróbáltak olyan elemeket csempészni, amik hosszútávon nem fenntarthatók. Idővel akarva-akaratlanul fals hangokká válnak. Persze, hogy az FC Barcelona több, mint egy klub, tekintve a Katalóniában évtizedek óta elfoglalt szerepére a politikában, a kultúrában, a kollektív tudatban, és persze nagyszerű időszak (volt) az utánpótlás bázisra büszkének lenni, azonban – mint látjuk – igen hamar önmaga korlátjaiba ütközött az elképzelés.

Először is persze, hogy nagyon szép a futball hőskorának értékeit felvonultató klubnak lenni ebben a siker és pénzorientált, de pláne válsággal küszködő világban. És az is nagyon szép, hogy mindez megjelent a klub hitvallásában, azonban hamar kiderül, hogy buktatója is van, mert pénz nélkül csak egy átmeneti időre működik. (Ráadásul valójában még akkor se működött pénz nélkül, amikor azt mondták rá, hogy igen.) Persze, hogy szép saját utánpótlásból „ingyen” világverő csapatot építeni, de máris nem lesz működőképes, ha kiderül, hogy a rendszer nem képes évről-évre világklasszisokat produkálni. De ráadásul azt is megtudjuk, hogy hiába akarunk „ötvenkilós” srácokat (pl. Cuenca, Tello, Thiago) exportálni, ők bizony csak egy nagyon szűk rétegnek tudnak megfelelni, mint lehetséges igazolási célpontok. Az eredmény: jönnek a „tankok” (Dongou, Sandro, Adama, Godswill, Rafinha) az utánpótlásba, mert akár a Barçának, akár más csapatoknak egyszerűen létszükséglete, hogy ilyen karakterek is legyenek a keretben. És az se véletlen, hogy kapásból több ilyen karaktert tudok megnevezni az utánpótlásból, mint az eddig megszokott játékostípust.

Ha úgy tetszik, ennek a trendnek a megjelenésével máris részben ellentmondtunk önmagunk hitvallásának (a játék a fizikai erő felett), bár az is igaz, hogy ettől még Grimaldo, Samper, Halilovic ugyanúgy a jövő komoly reménységei. De akkor is érezhető, hogy változtunk, mert változnunk kellett! És ha már változtunk, akkor nem csak a hátországban, de a frontvonalban is. Wilson egyenesen azt írja, hogy itt most egy újabb Real Madridot lát felépülni, mert alárendelve mindent a marketing törvényeinek évről-évre sztárokat igazolunk súlyos eurómilliókért. És ebben van igazság. Sőt, természetes, hogy van, hiszen hiába távozott Rosell, a vezetőség erre a szemléletre lett felépítve, ők ebben jók, ők ezt a vonalat követik jelenleg és feltehetően a (közel)jövőben is. Kiaknázzák, és ki akarják aknázni azt, amit a Barcelona sportsikerei lehetővé tettek számu(n)kra. Van más lehetőségü(n)k? Valószínűleg nincs, de hülyék is lennének nem élni ezzel. (Visszaélni persze már más tészta, de az egy másik poszt lenne.)

Az utánpótlásból az utóbbi években nem érkezett újabb Messi, Iniesta, Xavi, Puyol, Cesc, Pedro, ha pedig nem érkezik, valahonnan meg kell „őket” szerezni, különben menthetetlenül lemaradunk a versenyben. Ez utóbbi mondat pedig nem feltételezés, hanem tény. Merthogy a magunk bőrén tapasztaltuk/tapasztaljuk. Való igaz, hogy volt két olyan kivételes korosztályunk, amely képes volt alapjaiban meghatározni egy sikeres Barçát, de az utóbbi években inkább csak küszködtünk a szándékkal, hogy megpróbáljunk ebbe a vonalba kapaszkodni, eredménye azonban nem sok volt/lett.

Már most folyamatosan az az érzés motoszkál bennünk, hogy nincs érdemi cserénk a támadósorba. Akad bárki, aki komolyan hihetne bajnoki, vagy BL álmokban, ha nem a Neymar-Messi-Suárez hármassal rongyolnánk az ellenfelek védelmére, hanem az alap mondjuk egy Sánchez/Cuenca-Messi-Tello/Pedro lenne, vagy egy Sánchez/Sandro-Messi-El-Haddadi/Pedro? A kérdés azért fontos, mert Wilson éppen azt feszegeti, hogy minek kellett nekünk Neymar mellé még Suárez is? És azt is, hogy ettől máris „kis Real Madrid” lettünk. Ha a fenti kérdésre őszintén felelünk, akkor szerintem nincs is kérdés, de már eleve a felvetés (=megtagadjuk a „több, mint egy klub” eszméjét és ez mennyire rossz) se igazán találó. Már persze azon túl, hogy egy romantikus álmot állít szembe a realitással.

Ha életben akarunk maradni a szűk elitben, egyszerűen nem volt, és nem is lesz más választásunk, mint sztár(oka)t igazolni. Ha viszont középcsapattá akarunk lenni, maradhatunk az eszménél. Ami nagyon nemes, csak rohadt keserves éveken keresztül bámulni. Nem is olyan rég volt „szerencsénk” hozzá, aki emlékszik rá, tudja, aki nem, olvashatott róla.

A kitérő után az Ajax meccsről is. Egyéni értékelő csak néhány játékosról és pontozás nélkül:

Alves – aki tudja, árulja el nekem, mi is jó nekünk a posztjában (ezen belül konkrétan az ő játékában), mert én hiába keresem, hetek (hónapok?) óta, képtelen vagyok felismerni. Azt látom, hogy folyamatosan fenn bóklászik, támadásban (,1-1-ben) szinte észrevehetetlen, cserébe meg majdnem mindenki mögötte ver meg minket. Konkrétan az Ajax meccsből az is kijött, milyen mértékben felelős a védelem eltolódásaiért. Fel nem fogom, mi a fenét keresett méterekre Miliktől, amikor a kapufát fejelte, miközben azt egyértelműen neki kellett volna levédekeznie? És ez távolról sem az első ehhez hasonló eset volt az utóbbi hónapokban. Mert ha az lett volna, meg se említem

Mascherano – ha így folytatja tovább, komoly harcban lesz jövőre is a(z előző évben abszolút megérdemelten kapott) „csapat legjobbja” címért

Busquets – úszásban még csak-csak elfogadható lenne, de fel nem fogom, hogy tud ekkora kibaszott primadonna létére életben maradni egy ilyen gyakori fizikai kontaktokat kívánó sportágban? Szó szerint röhejes az, hogy megütik hátulról a fejét, erre a szerencsétlen orvosi stáb már egy komplett rohammentő felszerelését készíti, mert csak azt látják a műsorszáma alapján, hogy másodperceken belül halott lesz. Én kérek elnézést és én szégyellem magam helyette is

Rakitic – nem akarom megfejteni azt, hogy érzésre mitől lett sokkal kevésbé karakteres a játéka az utóbbi hetekben, az viszont feltűnt, hogy egy ideje magasabban helyezkedik a kezdetekben megszokottnál. Ez pedig azért lehet baj, mert egyik oka lehet annak, hogy ilyen könnyű lett a középpályánkat egyetlen jó előreívelt labdával észrevehetetlenné tenni

Messi – nem fogok egyenlőségjelet tenni a csapat eredményessége és az ő védőmunkája között, de nem lehet véletlen az, hogy a szezon elején sorra (nem hogy a támadók, de a) a védelem és a középpálya védekezési mutatóit produkálta, aztán egy ideig nem foglalkozott vele, hétközben pedig megint lett ő az, aki a legtöbb alkalommal szerelt a meccsen. Persze, hogy nem ez az elsődleges feladata, és persze, hogy irreális feltételezés minden alkalommal ezt elvárni tőle, mégis igaz marad, hogy vagy ő kezdi meg a letámadást, vagy nem, és szétesik a feltolt védekezésünk. Egyre többször kontráznak le minket, egyre több alkalommal kell rögzített helyzeteket levédekeznünk, amikben meg szokásosan pocsék a statisztikánk. Érezhető elképzelés a játékunkban, hogy a támadók nagyobb szabadságot kapnak, érezhető az is, hogy próbálunk több energiát hagyni nekik a támadásokra, de ha közben eltűnik a középpályás védekezésünk is (ld. fentebb), akkor nem leszünk se jók, se eredményesek

Pedro – adott egy gólpasszt! Írjuk be e tényt a noteszünkbe, naptárunkba, a tenyerünkbe, esetleg tetováltassuk a felkarunkra – ízlés szerint. Olyan meccs nem lehetne – mondjuk legalább egy a szezonban – ahol ő nem esik el a saját lábában, vagy a labdában?

Figyelem! Szokatlanul korán kezdődik a meccs!

Spanyol bajnokság 8. forduló

UD Almería – FC Barcelona

TV: 16:00, Sport2