totelcamp

Jó régen volt ilyen, ezért most van – visszatekintős/történelmes/érdekességes poszt. Tekintettel arra, hogy az eredeti szöveg 2008. nyarán született, Pep csapatáról értelemszerűen nem tesz említést. Azaz mégis. A szerző – David Carabén – már akkor a Barcelona hagyományos szellemisége mellett foglalt állást (ha úgy tetszik, javasolt Pepnek egy szerinte követendő utat), amikor az első csapat az utolsókat rúgta a Rijkaard korszak végén, Xavit és Iniestát még nem napjaink világklasszisaként ismertük, Busquets pedig éppen csak megnyerte a B csapattal a harmadik osztályt, így ember nem volt, aki előre tudta volna, mennyire fogja ismét meghatározni a holland-katalán futballstílus az elkövetkező éveket. A Barça történelmében, Spanyolországban, de az egész futballvilágban is.

“Minden az alapokon múlik” – Helenio Herrera. “Ez az én irodám” – mutat Johan Cruyff a labdára. “Azt mondják, a futball egy sporteszköz. De a cél a csapat, a csapatot pedig te építed” – Terry Venables. Néhány gondolat azoktól, akik a Barça történelme során a kispadon ültek. Az ő feladatuk a taktika megtervezése és az, hogy a klub erőforrásait a leghelyesebb módon használják fel a sikerek érdekében. Összetett feladat egy csapatot irányítani, mert lehetetlen kizárólag csak a tehetségek gondozásával sikereket elérni. A csapatépítéshez az edzőnek tökéletesen kell látnia mindent a padról.

 A Barça történelme során mindenkinek volt konkrét elképzelése arról, mit szeretne megvalósítani a pályán. Az edzőnek meccsről-meccsre éreznie kell a szükséges változtatásokat, miközben nem tehet mást, a szurkolókhoz hasonlóan ő is csak kintről figyelheti a játékot. Minden szakembernek a legtöbbet kell kihoznia a játékosaiból. Gyorsan kell felismernie az adottságaikat, hogy maximalizálhassa erényeiket és minimalizálhassa hiányosságaikat.

 Laureano Ruiz szerint – aki az 1975-76-os szezonban váltotta Hennes Weissweillert, - a kulcs, hogy minden játékost olyan pozícióba helyezzünk a pályán, ahol a legjobbját nyújthatja. Mégis, hiába akarunk mindent a legapróbb részletekig megtervezni, a siker gyakran a véletlenen múlik. A futball történelmének első időszakában úgy tartották, kizárólag a támadással kell foglalkozni, mert mindenki azt gondolta, ez a legegyszerűbb út a győzelemhez. Aztán 1949-ben Helenio Herrera megérkezett Spanyolországba és visszavonta csapatát a saját térfelére. Ő és Beníto Díaz (1926-1954 között a Real Sociedad, a Bordeaux és az Atlético Madrid edzője, Franciaországban ismerkedik meg a ’verrou’-val, majd viszi magával az elméletet Spanyolországba – szerk. megj.) azok, akik elkezdik megszervezni a védekezést a pályán. Ők azok, akik meghonosítják Spanyolországban a védekező futballt. A különbség csupán annyi, hogy míg Olaszországban ’catenaccio’ a játékrendszer elnevezése, Spanyolországban ’cerrojo’ lesz belőle, a svájci ’verrou’ után. Ám a szisztéma ugyanaz, a négy védő közül egy szabadon mozog a többiek előtt, hogy területvédekezéssel segítse őket feladatuk elvégzésében.

Az 1972-73-as szezonban még Michels csapatában is megtaláljuk a ’libero’-t, Torres az, aki a középső védő, Gallego előtt játszva tölti be ezt a szerepet. Ám az ezt követő szezonban már egy vonalban játszik a négy védő és magasan helyezkednek, alig harminc méterre csökkentve a távolságot a támadóktól. Állandóvá lesz a letámadás, a vonalban helyezkedő védelemnek köszönhetően pedig megismerkedhetünk a lestaktikával. Azóta gyakorlatilag kisebb módosításokkal állandósul a 4-3-3, amelyben csupán a játékosok nevei változnak. Udo Lattek érkezésével Migueli és Olmo váltja Alexankót, majd újabb évek telnek, mire Menotti gyors szélsővédőket (Julio Alberto és Sánchez) hoz az addigra már lassúnak bizonyuló De la Cruz és Rifé helyére. De Menotti hagy fel Michels lestaktikájával is, amikor megtanítja a területszűkítést játékosainak. Majd Venables lesz az, aki az akkor divatos 4-4-2-ből veszi át a hátsó vonal feladatát, ahol a szélső védők gyors felfutásaikkal segítik a támadókat.

„Úgy néz ki, mint ha 4-4-2 lenne. Én mégis 4-3-3-nak tekintem, amelynek középpontjában Rojo áll. Mindenki az ő posztját szeretné, mert szabadon mozoghat és sok gólt szerezhet. De az én rendszeremben ez sok áldozatot követel a játékostól. Védekezésben nem hagyhattunk túl nagy területet a középpályán, de hogyan zárhatnánk le hét embert az ellenféltől, ha nem mozgunk eleget? Nos, Rojo volt az, akinek rengeteget kellett futnia, hogy a védelem előtt bárhol feltűnhessen, ha szükség volt rá. Viszont ő volt az első, akinek meg kellett indítania az ellentámadásokat, mert a csapat hozzá igazodott ebben. Állandó előre-hátra ingázás volt a feladata minden meccsen. De feladata volt az is, hogy területet biztosítson Gerardónak és Victornak, és mivel Archibald is mélyen játszott, számára is. Magára kellett húznia az ellenfél játékosait, hogy kövessék őt, így tudott végül területet adni Schusternek is. Ezért aztán a két középpályásunknak (Victor és Calderé) állandóan döntenie kellett arról, hogy tartják a pozíciójukat, vagy fellépnek Rojo támogatására. Amikor eljött a pillanat, hogy Rojo támadásba lendült, folyton keresztben kellett mozognia, vagy Carrasco, vagy Archibald felé. De ezentúl nagy hatékonysággal kellett gólokat szereznie is, mert az ellenfelek gyakran visszaálltak, a játékosaink pedig emiatt nagyon messze voltak a kaputól. Ezért aztán nemigen bonyolódtak nyílt játékba, inkább a szélekről próbáltak beadásokból gólt szerezni. Victor és Calderé voltak azok, akik a legtöbbet adták védekezésben a középpályának, Rojo és Schuster nekik is köszönhetően tudtak támadó játékot játszani” – Terry Venables.

 A felfutó szélső védőket Robson a kilencvenes években ismét alkalmazza, Cruyff után. Johan olyan szinten felforgatta a védelmekről alkotott elképzeléseinket, amit talán azóta sem láthattunk. A négy védekező játékosból kettő esetében gyakorlatilag teljesen lerombolta a hitünket. Koeman lesz a Barça történelmének legkevésbé védekező középső védője, Guardiola pedig az addig látott legkevésbé védekező védekező középpályás. Majd Millától Iniestáig, Xavitól Fábregasig büszkén láthattuk, hogy példájuk nem volt egyedi, a nemzetközi színtéren is eredményes tudott lenni ez a szokatlan látásmód. Ők képviselik az utat, melyen keresztül láthatjuk, milyen különleges játékstílust adott a futball történelmének az FC Barcelona.

 Ismét eljött az idő a futball megváltozásához, amikor mindenki 4-4-2-ben játszott. Mert ha mindenki két támadóval játszik, elég három védő ellenük, egyikükre nincs szükség. Ám a hollandok számára az igazi innovációt a hatos poszt hozta el, mert ő az, aki mindig közel van az ellenfél kapujához, ezért támadó szellemben játszhat a középpályán. Még védekezés közben is.

„A kapusnak egészen új szellemben kellett játszania, mert az volt a célunk, hogy megakadályozzuk az ellentámadásokat. A négyes poszt (Milla, Guardiola) soha nem hagyhatta el a pálya közepét, mert így garantálhattuk, hogy a passzai gyorsan eljussanak a szélekre, a hetes és tizenegyes poszthoz. A hatos (Bakero) háttal az ellenfél kapujának játszott, mert így mindig láthatta, honnan érkezik a labda, hogy azután kiszolgálhassa a társait. A nyolcasnak és a tízesnek (például Eusebio) nagyon labdabiztos és ügyes játékosnak kellett lennie. Ráadásul ösztönös vezetőnek is kellett lenniük és szinte soha nem hagyhatták el a pozíciójukat. Nagyon érdekes volt a kilences szerepe (például Romario), mert ő kezdte mindig a védekezést. Amikor az ellenfél labdát szerzett, azt kértem tőle, ne lépjen vissza, inkább az ellenfél kapusát támadja, hogy nyomás alá helyezzük őt. Akkoriban az volt az utasítás a csapatnak, hogy három másodpercen belül szerezzék vissza a labdát. Mert ha ez nem sikerült, az biztosan eljutott a pálya közepére. Ebben az esetben is folytatnunk kellett a letámadást, mert ennyi idő alatt az ellenfélnek nem volt ideje arra, hogy mindenki csatlakozzon az ellentámadáshoz, mi pedig állandóan tartottuk a feltolt pozíciónkat. Amikor az ellenfél megszerezte a labdát, még mélyen a saját térfelükön tartózkodtak, és nekünk az volt a célunk, hogy ne tudják laposan felhozni, mert senki a világon nem képes a levegőben magabiztosan labdát birtokolni. Mihelyt kénytelen volt az ellenfél felemelni a labdát a földről, azonnal nehéz helyzetbe került. Mivel akkoriban mindenki a 4-4-2-t játszotta két támadóval, nekünk elég volt a három védő ahhoz, hogy semlegesíthesse őket, ők pedig magukra maradtak, mivel nem hagytunk esélyt arra, hogy támogatást kaphassanak. Mivel pedig a védelmünknek volt esélye laposan tartani a labdát, máris gondolkodhattak támadó szellemben. Ezért a második, vagy harmadik évben kezdtük a kettes és hármas védőt extrém módon a szélen játszatni, és mivel technikailag kiváló játékosaink voltak ott, képesek is voltak arra, hogy hatékonyan segítsék a támadásokat is. Ebben a rendszerben nem a négyes poszt volt a meglepetés. Mindig is három középpályással játszottam, így a negyedik volt az, aki felszabadult. Az igazi meglepetés a hatos poszt (Bakero) volt, mert ez valóban újításnak számított akkoriban. Ilyen poszt azelőtt nem is létezett a futballban. Ő mindig csak az egyéni mozgásban és a saját játékában gondolkodott. Az ő első érintése adta meg a csapatnak a ritmust és az ő labdája indította el a többieket. Ebben a csapatban – szokatlan módon - nem volt szükség arra, hogy a hatos poszton a játékos gólig cselezze magát, miközben ez a pozíciójából természetesen adódhatott volna. A négyes-hatos tengelyben mindig nagyon gyorsan mozgott a labda, ez volt a kulcs, hogy majdnem soha ne veszíthessük el a labdát. És ha jól játsszuk ezt a szisztémát, nagyon nehéz eredményesen kontrát játszani ellene” – Johan Cruyff.

Robson (1996-97) szintén egy vonalban játszatta a védelmet. Valójában ez járult ahhoz, hogy nagyon erős és agresszív blokkot hozott létre a hátsó sorban. Mert végül a védők adták a garanciát a sikereihez.

„Az erős védelem az alapja egy jó csapatnak, minden épület összedől, ha nem áll biztos lábakon. És mi jól választottunk. Nadal, Abelardo, Blanc, Couto és Popescu is alkalmasak középen az „ikertornyok” szerepét játszani, Sergi a bal oldalon, Ferrer a jobbon. Bármely összeállításban szívesen játszottam nyitott szélekkel, ezért mindig arra inspiráltam a szélső védőimet, hogy gyakran lépjenek fel a támadásokkal. Azzal a kitétellel, hogy ha egyikük fellépett, a másik maradjon hátul. Mindig négy védővel játszottam, ahol a söprögető a kapus volt. Amikor a labda a baloldalon volt, Sergi helyezkedett legmagasabban, a másik oldal pedig ehhez igazodva átlósan visszalépett, és fordítva. Csak akkor álltunk vonalban, amikor lesre játszottunk. Luis Enrique volt az aduászom. Szinte bárhol játszhatott, de a legjobban azt szerettem, ha Ronaldo mögött helyezkedik. Jól emlékszem egy mesterhármasára a Betis ellen és például azon a meccsen is ott mozgott. És persze ne feledkezzünk meg Guardioláról és Amorról (Popescuról) sem, mert az ő játékuk volt a kulcs abban, hogy Luis Enrique ennyire szabadon mozoghatott a pályán.” – "Bobby" Robson

 Cruyff kockázatot vállalt a 4-3-3-mal, illetve a 3-4-3-mal, amelyet aztán könnyen válthatott 4-2-3-1-re. Majd Van Gaal tért vissza a Dream Team alapjaihoz a 3-4-3-mal, miközben Michels klasszikus 4-3-3 formációját is alkalmazta. Serra Ferrer (2000-2001) egy szokatlan csavarral, 3-2-3-2-vel kezdett, amely nagyon erősen támadó felállás volt, de hamar felismerte a veszélyeit és 4-4-2-re váltott, illetve ha szükségessé vált, akár 4-2-3-1-re. Ez utóbbi aztán Antic (2003) idejében is öröklődött.

„Ezek csupán telefonszámok. A futball dinamikus játék és négy alapvető akcióból áll: védekezés, a labda megszerzése, a játék meghatározása, majd ennek a meghatározásnak a játékosok fejébe ültetése. Ha meg akarjuk érteni a különböző játékrendszereket, azt kell megfigyelnünk, honnan indul a játék és hol épül fel. És a két alapvető játékrendszer – a védekező és a támadó - lesz az, amelyet minden klubnál alkalmaznak, és amely meghatározza a csapatot.” - Cesar Luis Menotti

Bárhogy is, abban biztosak lehetünk, hogy a Barcelona közelmúltjának két alapvető irányvonala, Venables és Cruyff. Venables szigorú kontroll alá helyezte a játékosait a pályán és azon kívül is. Éppen úgy, ahogy Michels is tette. Ugyanakkor Michels ragaszkodott ahhoz, hogy kontrolláltan mozogjon a lábak között a labda, és nagyon részletesen kidolgozta az egyes feladatokat. Jelentős részben épített a játékosai sebességére és fizikai erejére, és ők mindig egymással ellentétesen mozogtak támadás közben. Venables ugyanakkor a védekező középső támadókban hitt, akik folyton elhagyták pozícióikat. „A mozgásaink célja az volt, hogy folyamatosan döntésekre kényszerítsük az ellenfeleinket. Ők döntöttek, nekünk köszönhetően pedig ritkán hoztak helyes döntéseket.” - Terry Venables

 A cél az volt, hogy területeket nyissanak a támadóharmadban. Az alapmodell Cruyffé, amely Michels elméletére támaszkodott, majd továbbfejlődött Van Gaal idejében, végül Rijkaard csapatában. A cél ugyanaz: soha nem adhatjuk fel, hogy kontroll alatt tartsuk a játékot. Azaz, birtokolnunk kell a labdát. És ez nem azt jelenti, hogy megszálljuk a területet ahonnan az ellenfelek végzetes lövéseket indíthatnak a kapunk felé, mint ahogy Venables idejében, hanem hogy uraljuk a pálya azon pontjait, ahonnan a kontratámadás lehetősége felmerülhet. A kihívás tehát az, hogyan nyissunk réseket az ellenfél védelmében, miközben gyorsan járatjuk a labdát. Ehhez a kulcs pedig a Laureano Ruiz által alapvető edzési eszközként bevezetett rondó volt, amelyet aztán Cruyff és Rijkaard megerősített.

„Nehéz és kockázatos rendszerben játszottunk, mert a kapus mindig nagyon magasan helyezkedett az előretolt védelem mögött. Nagyon fontos volt, hogy jó játékosok kerüljenek a pályára, mert csak így garantálhattuk, hogy labdajáratás közben ne szerezhessen labdát az ellenfél. A labda ebben a rendszerben nagyon gyorsan jár, ezért létfontosságú, hogy minden játékos tartsa a pozícióját és technikailag nagyon magasan képzett legyen. De ezentúl érteniük kell a taktikát is. Ha az ellenfél két támadóval játszik, mi pedig 3-4-3-mat, akkor eggyel több embere lesz a középpályán, ami nagy veszélyt jelent a három védőre nézve. Ez ugyan kockázatot jelent, mégis lehetőséget ad arra, hogy nagyobb nyomást helyezzünk az ellenfél védelmére. Sok gólt kaptunk, de általában többet is rúgtunk, mint ők. A kulcs a négyes poszt és a tény, hogy neki csukott szemmel is tudnia kell pontosan passzolnia a támadóharmadban tartózkodó társaknak, valamint mindenkinek tökéletesen meg kell bíznia abban, hogy megkapja a labdát a négyestől. A labda gyorsabban fut, mint a védelem, tehát a négyesnek is nagyon gyorsnak kellett lennie a játékban. Olyan gyorsnak, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje reagálnia, vagy arra, hogy őt kivonják a játékból. Guardiola és Xavi tökéletesen megfeleltek ezeknek a szempontoknak és kevés csapatnak lett volna bátorsága ilyen fizikai mutatókkal rendelkező játékosokat erre a posztra helyezni. Ahhoz, hogy jó legyél, tudnod kell kiszolgálni a csapatot, ez a poszt az önfeláldozásról szól. Ugyanakkor ez a poszt öröm is, hisz alkalmat ad arra, hogy egy ennyire mélyen helyezkedő játékos kivegye a részét a támadásokból.” – Louis van Gaal

 Elég csak megnézni Cruyff csapatát, hogy észrevegyük, a bal oldalt nem csak ő, de Michels, Van Gaal és Rijkaard is nagyon hasonlóképpen használta. A séma támadásban jól felismerhető. A bal oldal (Cruyff, Laudrup, Rivaldo, Ronaldinho) kapja meg a labdát a középpályán. A középső támadó (Sotil, Stoichkov, Zenden, Eto’o) utat nyit neki középen és a pillanatnyi szituációtól függően a támadás folytatódhat középen, vagy a bal oldalon is. Amennyiben középen folytatódik, a középső támadónak lehetősége lesz megkapni a labdát és kapura fordulni. Eközben a bal oldali szélső védő (Cruz, Juan Carlos, Sergi, Sylvinho) is csatlakozik a támadáshoz, hogy széthúzza az ellenfél védelmét. És ez a forgás a bal szélen megkönnyíti a dolgát a középen érkező középpályásnak (Asensi, Amor, Luis Enrique, Deco), ráadásul hatalmas szabad területet nyit a jobb oldalnak (Rexach, Goicoetxea, Figo, Overmars, Giuly). A cél a teljes dominancia és a Barça máris biztosan birtokolja a labdát.

 Alapvető, hogy megértsük, mennyire fontos ez a szemlélet a klub számára. Elég csak visszatekintenünk az utóbbi néhány évtizedre, hamar észrevehetjük, hogy a Barça mindig akkor volt válsághelyzetben, amikor feladta alapvető szellemiségét és hosszabb-rövidebb időre felhagyott a támadó futballal. És számunkra nem csak az a fontos, hogy megtudjuk, hogyan győzhetünk, hanem az is, hogy megértsük a vereségek okait, mert mindenkinek könnyebb elfogadnia a rosszat, ha az okait megérti. És az is egyértelmű, hogy inkább ragaszkodjunk az egészpályás letámadáshoz, mintsem ostobán a céltalan labdabirtokláshoz. A csapatmunka lesz az, amely biztosítja a sztárok számára a csillogó játék lehetőségét, biztos vagyok abban, hogy ez a Barça nagyságának alapja.