totelcamp

Jó régen volt ilyen és soká is lesz a következő, de megszületett, így a válogatott szünet alkalmából itt egy jó kis visszaemlékezős poszt egy Sztojcskov interjúval. Mindenről. A pályafutása kezdetétől egészen a ’92-es BL győzelemig. Mivel már vagy fél éve készül, a forrást elfelejtettem, így belinkelni se tudom. Valószínűleg 'jotdown', vagy 'bleacherreport'. De lehet valami egész más is.

Plovdivban születtél…

Ez Bulgária második legnagyobb városa. Nagyon fontos város, hosszú történelemmel. Jól szervezett, sok sportolót adott az országnak. Büszke vagyok a szülővárosomra.

Az utcákon kezdtem focizni. Manapság ezt már nem tehetik meg a fiatalok és ez sok problémát okoz. Szinte az egész gyermekkoromat az utcán töltöttem. Két kővel, vagy az iskolatáskáinkkal kijelöltük a kaput és játszottunk. Kemény volt, de nagyon élveztem. Különböző utcákban lakók játszottak egymás ellen, iskolák egymás ellen, osztályok egymás ellen. Jó volt, bár a mai napig őrzök a fejemen sérüléseket, amiket akkoriban szereztem. Mindannyian győzni akartunk és sokszor nálunk nagyobbak ellen fociztunk.

Futóként kezdtem a pályafutásomat, 60 és 100 méteren versenyeztem. Nagyon gyors voltam. Aztán egy nap egy edző megkérdezte tőlem, nem akarok-e focizni? És így kezdtem a Maritza Plovdivnál. A Maritza egy ruhagyár volt, aminek iskolája is volt. Iskolába jártunk, majd a tanítás után napi 4-5 órát a gyárban dolgoztunk. Aztán a sors közbeszólt, 13-14 évesen el kellett hagynom a csapatot. Azt mondták, túl kicsi vagyok, túl gyenge, így nem folytathatom. Pedig én soha nem foglalkoztam a magasságommal és a súlyommal, mert nagyon jó voltam így is. De mennem kellett, így új helyet kerestem. Végül közvetlenül a török határ mellett találtam magamnak csapatot. Khamanli egy kis város, amelynek harmadosztályú csapata volt. Ott játszottam néhány évet, majd elhívott a CSKA Szófia. A harmadosztályból egyenesen a CSKA-hoz kerültem! Olyan volt, mint egy álom!

Sok futballista dicsérte az oktatást, amit a kommunizmus idejében kaptak…

Nehéz volt. Nem engedték meg, hogy angolul, németül, franciául, spanyolul, vagy olaszul tanulhassunk. Kizárólag az oroszt engedélyezték. Ránk kényszerítették, miközben nagyon könnyű volt, hisz az anyanyelvem nagyon hasonlít rá. De aztán bajba kerültünk, ha elhagytuk az országot. Bárhova utaztak a sportolók, erős biztonsági személyzet kísérte őket, esélyük nem volt a menekülésre. És többen a sportolók közül maguk is ügynökök voltak, akik jelentéseket tettek a többiekről. Elhagytuk az országot, hogy Bulgáriát képviseljük a világ előtt és úgy bántak velünk, mint a bűnözőkkel. Aki menekülni próbált, börtönbe került. De egyébként nem panaszkodhatok, elégedett lehetek azzal, amit az iskoláimtól kaptam.

Ognyan Atanaszov volt az első edződ…

Barát volt, apa és edző… még ma is gyakran felhívom őt, hogy érdeklődjek a hogylétéről. Nagyon tisztelem, mert ő nyitotta meg nekem az utat a futballhoz. Erősen megkövetelte a fegyelmet az edzéseken, de ez így volt természetes. Nem lehet úgy edzéseket vezetni, hogy ne lenne fegyelem, szervezettség és ne tennénk világossá az elképzeléseinket. A módszerének alapja mások tisztelete volt. Ez pedig magával hozta a barátságot a pályán és az öltözőben is. Mert senki nem tökéletes, mindenki követ el hibákat a pályán és akkor a társaid lesznek azok, akiknek a segítségére számíthatsz. Ugyanakkor mindig arra törekedett, hogy megteremtse az egyensúlyt a csapaton belüli vonalak között és ez sokat segített nekem is.

A középpályán kezdted…

Igen, de hamar rájöttem, hogy az a legnehezebb poszt. Nagyon nehéz védekezni és egy gyors játékosnak nehéz megbékélnie azzal, hogy nem érvényesülhet az igazi erőssége. Aztán egy nap Ognyan úgy döntött, kipróbál a támadók között és ott is ragadtam. Az előnyt, amit a sebességem jelentett, támadásban tudtam a legjobban kihasználni. Aztán már egész pályafutásom során középcsatárt játszottam. És enyém lett a nyolcas mez. Gyerekkoromban ötössel kezdtem, aztán négyes, majd hatos lettem. Végül jött a nyolcas, amit Bulgáriában nagy tisztelet övez. Aztán bekerültem a válogatottba és ott meg a négyest kaptam. Mert a városi derbin (CSKA – Levszki – szerk. megj.) egyszer négyet lőttem a Levszkinek.

Cruyff és Platini voltak a példaképeid…

Tíz-tizenegy éves voltam, amikor először láttam tévében a futball vb-t, 1974-ben. De az első példaképem Kevin Keegan volt. Amikor megkapta az Aranylabdát (1978-ban – szerk. megj.), azt mondtam magamnak: „ezt akarom én is!” Álmodozni persze szabad, de ha mindig csak beszélsz az álmaidról, abból nem lesz semmi. Az első emlékeim Platiniről még a St. Etienne-ből valók, azután láttam őket Boniekkel a Juventus-ban. Hihetetlenek voltak! (Egyetértek- szerk. megj.) Johan pedig később az edzőm lett…

Hatvannyolc éves korában elhunyt Johan Cruyff, a Barcelona és az Ajax legendás holland labdarúgója

Maradona és te jó barátok vagytok…

Igen, közeli barátok. 1986-ban, vagy 1987-ben találkoztunk először és azonnal megkedveltük egymást. Hamar megtaláltuk a közös hangot és azóta is beszélünk egymással legalább minden születésnapunkon. 2010-ben együtt voltunk a világbajnokságon és ott is megragadtunk minden alkalmat a találkozásra, mert egyébként nagy távolság van közöttünk. De például 1994-ben a családjainkkal közösen töltöttünk egy nyaralást. Igaz barátságról beszélek, mert nem pénzért vásároltuk a rokonszenvet. Lehetünk bárhol a világban, ha összefutunk, mindig sort kerítünk egy kávé melletti beszélgetésre.

1985-ben volt az első eltiltásod…

Az egy kisebb incidens volt a Levszkivel. De persze butaság volt tőlem belekeveredni abba a tömegjelenetbe a meccs végén. Úgy történt, ahogy az általában szokott a világban bárhol. Az egyik meglöki a másikat… Én voltam a legfiatalabb, rajtam akartak példát statuálni. Az egyik csapat a rendőrségé (Levszki – szerk. megj.), a másik a hadseregé (CSKA – szerk. megj.) volt, ezért ügyet csináltak belőle. Pár hónappal később persze elült a vihar, de engem börtönbe küldtek. Letartóztattak és hat hónapra egy laktanyába küldtek, katonai kiképzésre. Nagyon kemény volt.

Azt mondják, a CSKA-ban Penev lőtte a gólokat, de te voltál a sztár…

Nagyon jól megértettük egymást Lubóval (Ljuboszlav Penev: 1984-89 között a CSKA csatára, 101 meccsen 80 gól – szerk. megj.), én vagyok a fia keresztapja. Nem történt köztünk semmi, csak Bulgáriában szokás mindig a vitát keresni. Én vidéki fiú vagyok, ő pedig a fővárosban élt. Az ő apja edző volt és sokan azt mondták, csak miatta játszhat és miatta kell őt előtérbe helyezni. Képtelenség mind, régen magunk mögött hagytuk már ezeket az éveket. Ő a világ egyik legjobb támadója, mint például Hugo Sánchez, vagy Marco van Basten. És nagyon keményen megdolgozott a sikerekért, ahogy azt később Spanyolországban (1989-1995: Valencia, Atlético Madrid – szerk. megj.) is igazolta.

A nyolcvanas években a bolgár válogatott egy rossz időszakon ment keresztül…

1988-ban az utolsó Eb-selejtezőn Skóciában elég lett volna egy döntetlen is, de mi a 89. percben kaptunk egy gólt és kiestünk. Aztán két évvel később a világbajnokságról is lemaradtunk. Eközben Románia? Ott volt Popescu, Hagi, Lacatus, Balint…

…és elkezdődött a kelet nagy korszaka…

Jugoszlávia! Huszonkét millió ember élt ott, aztán széthullott az ország. Ki gondolta volna, hogy a Steaua Bukarest bejut a BEK-döntőbe és ott legyőzi a Barcelonát! (1986 – szerk. megj.) És később is a csúcson maradtak! Csak Gullit és Rijkaard Milanja tudta őket megállítani! (1989 – szerk. megj.) Aztán ott a Crvena Zvezda, amelyik legyőzte a Marseille-t! (1991 – szerk. megj.) De a Dinamo Kijev és a CSKA Moszkva is nagyon erős volt! A kommunizmus idejében nem volt könnyű a játékosok élete, de fegyelmet és kitartást tanultunk. Mi, a Szófiával bejutottunk a KEK elődöntőjébe (1989 – szerk. megj.) és a Barcelona ellen játszhattunk. Közvetlen közelről láttam azt a csapatot… Cruyff az edző, Bakero, Alexanko, Amor, Lineker, Eusebio, Begiristain, Zubizarreta…És otthon játszanak! Szent szar! – gondoltam magamban – hova jöttünk mi! És aztán balszerencsésen vereséget szenvedtünk. (FC Barcelona – CSKA Szófia 4-2) Még akár győzhettünk is volna, ha Lubo Penev nem sérült! De a visszavágó még rosszabb volt, mert azt kértük, hogy a saját pályánkon játszhassunk, de a kormány nem egyezett bele. A saját pályánk kisebb volt, jobb lett volna nekünk, de ők egy nagyobb stadiont akartak. (A Levszki Szófia stadionja kétszer akkora befogadó képességű, mint a CSKA-é – szerk. megj.). És Johan azt mondhatta a játékosainak: "oké, játsszunk!" És mi nem tehettünk mást, szinte tehetetlenül végignéztük, ahogy játszadoznak velünk. Addig még soha nem láttunk annyi passzt egyetlen meccsen! De csak nézhettük, sokat nem tehettünk ellene. (CSKA Szófia – Barcelona 1-2)

De előtte még a negyeddöntőben játszottál a Roda és Michel Boerebach ellen…

Otthon legyőztük őket 2-1-re. (1989. március 1.) A visszavágón 2-0-ra vezettek amikor Boerebach távolról megpróbált hazaadni, de láttam, hogy a kapus nem figyel!  (1989. március 15. 0:22-nél) Lecsaptam a labdára és belőttem! Aztán amikor visszafelé sétáltam, megálltam előtte és azt mondtam neki: „Na, fiacskám, ezt jól elcseszted!” Láttam rajta, hogy iszonyúan dühös lett. Nagyon balszerencsés volt számára az az este. (A továbbjutás végül tizenegyesekkel dőlt el, amit a Szófia nyert 4-3-ra, Boerebach volt az egyik, aki kihagyta a tizenegyest a hollandok közül. - szerk. megj.)

Az új Koemannak nevezték őt… (Boerebach – Koemanhoz hasonlóan - híres volt a bivalyerős és pontos szabadrúgásairól – szerk. megj.)

Szöszinek hívták őt, nem az új Koemannak! Nem, ez nem igaz! Koeman világklasszis, igaz? De Boerebach nem volt más, csak egy jó játékos. Az a Roda nagyszerű volt! Tele olyan fiatalokkal, akik később az Ajaxhoz és a Feyenoordhoz igazoltak. És Boerebach-nak végül csak a Burgos jutott.

A külföldi újságírók panaszkodtak akkoriban, hogy nem tudnak a bolgár játékosok közelébe férkőzni…

Miközben volt, hogy nálam is aludtak. Paco Aguilarra jól emlékszem, mert ő volt az első, aki felvetette, hogy a Barcelonába igazolhatnék. De ott volt Xavi Diaz, Alejandro Cubero, Alfredo Martinez, Manolo Oliveros… De ettől még igaz, hogy zárt közegben éltünk, amihez még a bolgár újságírók se tudtak közel férkőzni. Csak arra kaptak engedélyt, hogy az edzések utolsó öt percét megnézhessék és felvegyenek valamit. Nem voltak nyílt edzések, és ez nagyon jó volt. Mert akkor még meg tudtuk akadályozni, hogy olyasmik történjenek, amik manapság. Most kimegy az utcára egy játékos és azt lesik, hogy fehér, vagy piros zokni van-e rajta. Hát mi a szar ez???

És amikor Penev elment Spanyolországba, te is tetted, amit kellett…

1987-88-ban bejelentkezett értem a Panathinaikosz. Erősek voltak, jól játszottak és rengeteg pénzük volt. A kommunisták nekem azt ígérték, hogy elengednek, de egy dolog ígérni, a másik azt megtartani. Egy tábornok nemet mondott, én pedig Bulgáriában maradtam. Azt mondták, majd valamikor elmehetek, de most még nem! Persze végül még jobban alakultak a dolgaim, el sem tudom képzelni, mi történt volna később, ha akkor Görögországba megyek. És aztán Lubónak sikerült 1989. novemberben, vagy decemberben elhagyni az országot. Júniusig csak nagyon kevés alkalommal tudtam beszélni vele, mert akkoriban még nem volt egyszerű külföldre telefonálni. De azért csak tudtuk tartani a kapcsolatot és elmesélte, hogy milyen jó az élete Spanyolországban. Az emberek barátságosak, a foci és a játékosok körülményei professzionálisak, az egész környezet teljesen más, mint otthon. Bárhova szabadion elmehettél, ha vásárolni akartál, vagy csak meginni egy kávét, bármikor megtehetted.

Nagyon dühös voltam akkor, amiért ő elhagyhatta Bulgáriát, én pedig nem. Nekem viszont meghozta a szerencsémet az, hogy játszhattam a Barcelona ellen. Először Mallorcán találkoztunk egy barátságos tornán, ahol minden idők egyik legpocsékabb játékvezetőjével volt szerencsém találkozni. Rocának hívták, egy magas bankár volt. A pénzhez biztosan értett, de a játékvezetéshez aztán végképp nem. Anélkül, hogy akár egy szót is tudtam volna spanyolul, sikerült teljesen az irányításom alá vonni. Aztán amikor egyszer a Barça kispadjához közeledtem, beszóltam nekik, és hatalmas cirkusz kerekedett az ügyből. Szóval ez volt az első kapcsolatom a Barçával. De ezután kezdett el José Maria Minguella figyelni engem. (Minguella a Barça egyik játékosügynöke, egyebek mellett Maradona, Romario, Sztojcskov, Deco és Messi leigazolását is jelentős részben neki köszönheti a Barcelona – szerk.megj.) Egy egész éven keresztül figyelte, hogy mi történik velem. Ez a torna volt az első kapcsolat, aztán jött az elődöntő, ahol meggyőztem Johant is. Ott, a Camp Nouban lőttem életem egyik legszebb gólját. (0:32-től)

És mit mesélt neked Kosztadinov Portugáliáról? (Emil Kosztadinov 1990-1994 Porto – szerk. megj.)

Nem sokat. Ő nagyon zárkózott ember, csak ritkán beszél. „Hogy vagy? Jól. Az edzések? Többé-kevésbé. Nyugodtan alszol? Talán.” Keveset beszél, inkább a pályán mondja el amit akar. Győzni tudott a Portóval (bajnokság – szerk. megj.), aztán a Deportivóval is Spanyolországban (spanyol kupa – szerk. megj.), gólt lőtt az UEFA kupa döntőjében a Bayernnel. (1996. május 15. döntő második mérkőzés, Bordeaux – Bayern München 1-3 – szerk. megj.) Ezek a példák mind azt mutatták, hogy érdemes figyelni a kelet-európai játékosokra. Azt bizonyították, hogy jó képességeink vannak, hogy karakteres játékosok vagyunk, és hogy nem vagyunk eladók. Már legalábbis elsősorban magamról beszélek, mert mindig is önálló akarattal bírtam az élet minden területén. Manapság már napi szinten a vesztegetések és csalások világában élünk. De a bundázás lenne az utolsó dolog, amit megtennék életemben.

És az volt az év, amikor Hugo Sánchezzel közösen nyertétek az Aranycipőt…

Hugo harmincnyolc meccset játszott és harmincnyolc gólt szerzett, nekem ugyanehhez elég volt huszonnégy meccs. De azért nem győztem, mert leálltam. Ha nem teszem, sokkal több gólt szerzek. De arra persze mindenki azt mondta volna, hogy ez csak Bulgária miatt történt. Mindenki azt gondolta volna, hogy csak azért nyertem Hugo előtt, mert egy korrupt országban értem el, ahol manipulálják a futballt, és csak egy nevetséges propagandafogás az egész. Az utolsó meccsem előtt harminchét góllal álltam, neki csak eggyel volt több. Könnyű lett volna akár ötöt is rúgnom, mert a csapattársaim mindenáron azon voltak, hogy segítsenek nekem. De aztán lőttem egy gólt és leálltam. Rámparancsoltak, hogy folytassam, de én nem voltam hajlandó erre. Így végül harmincnyolc góllal zártam a szezont, ahogy Hugo. Őszintén örültem annak, hogy megoszthattam valakivel ezt a sikert. És Hugo azóta is tudja ezt, mert gyakran szoktunk beszélni egymással. Mindenki arra számított, hogy a korrupt Bulgária majd csalással szerez Aranycipőt, és ellopják ezt a sikert Sáncheztől, de én nem így gondoltam. Érdekelte a fenét a Real Madrid, vagy bármelyik másik csapat, hisz nem adtak nekem semmit! Viszont egy életreszóló barátot szereztem azzal, hogy nem engedtem a parancsnak, amit a kommunista vezetőimtől kaptam. És hasonló volt a helyzet 1994-ben a világbajnokságon is. (A vb gólkirályai megosztottan Sztojcskov és Szalenko lettek, 6-6 góllal – szerk. megj.) Az utolsó meccsen megelőzhettem volna. Több helyzetet is kihagytam, de annak már nem volt semmi jelentősége, hisz ő sem volt már ott. (Bronzmérkőzés Svédország – Bulgária 4-0, Oroszország már a csoportkörben búcsúzott – szerk. megj.)

Te azt mondtad, Hugo nem férne el melletted egy öltözőben…

Ezt én nem mondtam. Soha. Csak valaki kitalálta. Hugo egy csatár, aki nagyon sok gólt szerzett a Real Madridban. Ötször lett a spanyol bajnokság gólkirálya. (1984-88 között és 1989-90 – szerk. megj.) Ő egy intézmény, a leghíresebb mexikói játékos. Aki ezt kitalálta, csak megpróbált vitát gerjeszteni, mert én a Barcelonában játszottam, ő pedig a Real játékosa volt. Michellel és Butraguenóval mindig is nagyon jól kijöttem, és azóta is néha tartjuk a kapcsolatot egymással. Ivan Zamoranónak egyszer bevertem a képébe a játékoskijáróban, mégis jó ismerősök vagyunk. A pályán nincs barátod az ellenfél csapatában. De ha vége a meccsnek és úgy akarod, akkor van.

Milyen volt a megérkezésed Barcelonába?

A reptéren találkoztam Zubizarretával. Én mentem, hogy aláírjam a szerződésemet, ő pedig éppen nyaralni indult. Ez volt az első köszöntésem, ami nagyon gyors is volt. Odalépett hozzám, üdvözölt, aztán szaladt is tovább a repülőgépéhez. Aztán még aznap este együtt vacsoráztam Julio Salinasszal. Együtt vacsoráztunk, másnap pedig találkoztunk az öltözőben is. Az első meccset soha nem fogom elfelejteni. Az előszezonban, a PSV ellen. 2-2 lett a vége, Romário és én szereztük a góljainkat. Az első bajnokim az Espanyol elleni volt és megszereztem a győztes gólt. Aztán jött a Valencia, a Betis… És Koeman azt mondta, ebben az évben bajnokok lehetünk. Aztán hozzátette: de a bajnokság hosszú, kibaszott hosszú… Én viszont meg voltam győződve arról, hogy bajnokok leszünk. Ismerve a többieket, nyugodt voltam és elképzelni nem tudtam, ki állíthatna meg minket. Julio Salinas, Goikoetxea, Bakero, Laudrup, Txiki, Eusebio, Amor, Koeman, Alexanco, Ferrer, Nando… Nem tudtam én, hogy a Barça mennyire bonyolult, vagy nem az, csak azt tudtam, hogy mi voltunk a legjobbak. Napról napra egyre jobbak voltunk és megástuk a Madrid sírját. Egészen napjainkig. 1990-ben kezdődött a szenvedésük és remélem, még sokáig tart majd. Szenvedjenek csak!

És jött egy eltiltás, amikor megrúgtad a bírót…

És nem bánom azóta se. Sőt, büszke vagyok rá, a fenébe! Ami viszont a legrosszabb volt, amit a csapattársaimmal tettem. Alig pár hónapja viseltem még akkor csak a Barça mezét és hazudtam. Bakero megkérdezte tőlem, hogy én tapostam-e meg a bíró lábát? (1:07-nél) Én azt feleltem: „José Mari, esküszöm, nem tettem ilyet!”… Micsoda szégyen! De másnap aztán elkapott az öltözőben. „Idefigyelj te szarházi, mondd meg nekem az igazat!” Zavarban voltam és ezután bocsánatot kellett kérnem mindenkitől. Beismerni a hibánkat és bocsánatot kérni nem nehéz, de én először akkor is hazudtam.

Bakero volt a szobatársad…

Egy bolgár és egy katalán jól megérti egymást! Egyike volt a legjobb barátaimnak. De egyébként is nagyszerű volt a csapatunk, mind egy közösséget alkottunk. Abban a csapatban nem voltak klikkek, ezért is voltunk győztesek. És igazán egységesek voltunk! Mindenben kisegítettük egymást a pályán és azon kívül is. Nem tudok rá mást mondani, fantasztikus csapat volt az.

1992-ben mégis majdnem elhagytad és Nápolyba igazoltál…

Igen, majdnem megtörtént. De aztán beszéltem Maradonával, aki azt mondta nekem, ne kövessem el ugyanazt a hibát, amit ő és ne hagyjam el a Barcelonát. És ha egy igaz barátod mond ilyet, hallgatsz rá. Az olasz foci akkoriban nagyon jó volt, és ez engem nagyon csábított. Már megszületett a megegyezés, minden készen állt, hogy átigazoljak, de még egyszer végiggondoltam mindent, és végül nemet mondtam. Hirtelen döntés volt, de akkor éreztem magamban először azt, hogy a Barcelona a szívem csapata. És akkor megfogadtam, hogy történjék bármi, Spanyolországban sehova máshova nem igazolok. Nem tudtam volna elképzelni, hogy a Barcelona ellen pályára lépjek.

Julio Salinas azt mesélte, hogy az 1992-es BL-döntő előtt nagyon ideges voltál…

Már két órával a kezdés előtt ott voltunk. És mindenki nagyon csendes volt. Tudtuk, hogy mi vagyunk a jobbak, tudtunk, hogy győznünk kell. De ilyen feszültségben nagyon nehéz várakozni. Hiába voltunk esélyesek, ha előtte láthattuk, milyen nehéz dolgunk volt a Kaiserslautern ellen. (Nyolcaddöntő összesítésben 3-3, csak idegenbeli gólokkal jutott tovább a Barça – szerk.megj.) 2-0-ra nyertünk otthon, de lőhettünk volna akár tizennégyet is. Aztán a visszavágón kaptunk egy vitatható gólt és az megzavart minket. Nagyon nehéz volt és aztán az utolsó pillanatban jött Bakero fejese, ami megmentett minket. És a Sampdoria? Nagy csapat volt az, de Mancini, vagy Laudrup? Én azt mondom, Laudrup! Vialli, vagy Stojcskov? Gyorsabb voltam, a fenébe is! Sztojcskov! Bakero, vagy Katanec? Bakero! Berthold, vagy Koeman? Összehasonlíthatatlanok! Pagluica, vagy Zubizarreta? Goico, vagy Lombardo? És nekik csak Cerezójuk volt, de nekünk Guardiolánk! Győztes hangulatban utaztunk el Londonba. De aztán az a két óra várakozás nagyon nehéz volt. Aztán ahogy a pályára léptünk, mindez elmúlt. Tudtuk, mi a dolgunk, nyugodtak lettünk és csak a feladatunkra koncentráltunk. Valahogy úgy, ahogy a Barcelona teszi azt manapság is.