totelcamp

Edzőmeccset, rekorddöntéseket, a szezon góljára pályázó megmozdulást, Atlético leszakadást hozott nekünk a hétvége.

Egyéni értékelő:

Bravo – egy parádésan időzített megelőző szerelés, söprögetőként, meg egy védésszerű akármi jutott neki tegnap este - 7

Montoya, Adriano – mindketten példái lettek annak, milyen nehéz hosszú kihagyás után azonnal ezerrel pörögni, és igazán emlékezeteset alkotni. Montoyánál a bátortalanságot éreztem, Adrianónál pedig azt, mennyire nem volt ideje összeszokni Neymarral élesben a pályán. Ugyanakkor Montoya nagyon is jól dolgozott védekezésben, Adrianónak meg támadásban sikerült igazolnia, miért jó nekünk, hogy két sérülés között néha a pályán is láthatjuk - 7

Bartra – az első félidő végén máris kitaláltam magamban, hogy a „tanári’” jelzővel fogom minősíteni őt, aztán persze, hogy muszáj volt lerontania ezt két ostobán és veszélyesen elrontott passza miatti labdavesztéssel. Nagy értékének tartom, hogy képes ugyanarra, amit leginkább csak Puyoltól láthattuk – bármilyen hosszú kihagyás után a pályára lépve azonnal éles és közel tökéletes produkciót nyújtani. Az első félidőben legalább három alkalommal oldott meg veszélyes szituációt 1-1-ben utolsó emberként, sőt, még egy kiváló labdaszerzés-gólpassz kombó is belefért tőle. A második félidőben aztán – mintha a csapat belazulása őt is megérintette volna – jöttek a bakik is. Kár, de ettől még továbbra is túl az ígéret kategórián, közelebb a bárhol-bármikor biztonságosan bevethetőhöz - 8

Mascherano – nem kritika, de tény, hogy tegnap is kijött az, miért jobb ő a középpályán, mint a védelemben. Bár évek óta hozzászokhatott volna már, még mindig hajlamos középpályásként gondolkodni, akinek elsődleges célja az ellenfél mindenáron történő megállítása, feltételezve azt, hogy lesz még mögötte valaki, aki kijavíthatja az esetleges hibáját - 8

Busquets – oka, de esélye se volt igazi védekező középpályásként funkcionálni, a gólpassza meg gyönyörű volt - 8

Xavi, Rakitic – nem könnyű ilyen ellenféllel szemben értékelhetőt produkálni, mert a középpályának csak nagyon kevés érdemi feladata maradt. (A Levante alapvetően még a buszozást is pocsékul csinálta, az abból való építkezéshez meg végképp közük nem volt.) Ugyanakkor mindkettejükre jellemző volt az, milyen gyakran jelentek meg a tizenhatoson belül. Azt gyanítom, az egyik ok az lehetett, hogy megengedhettük magunknak tökig feltolni a csapatot (így nem is volt más lehetőségük), a másik pedig az, hogy tudatosan próbáltunk így helyet adni Messinek és Neymarnak a széleken. Bár mostanában amúgy is szokásunk ezzel operálni, a meccset rengeteg – a védelem mögé belőtt – keresztlabda jellemezte, ezzel együtt az is, hogy alapvetően a széleken vertük őket agyon - 7

Messi – nagyjából értelmezve az utóbbi hetek történéseit, azt gondolom, itt most egy „csakazértis” Messit van szerencsénk látni. Nem állítom, hogy minden alkalomba belebotlottam, de tőle eddig mindösszesen kétszer láttam agresszívnek minősíthető reakciót a köz’ nyilvánossága előtt. Az egyik a clásicón nézőtérre bombázott „lövése” volt, a másik pedig tavaly tavasszal az a jelenetsor, amikor az egyik – éppen aktuális – maratoni hosszúságú pályán való ácsorgását követően, Barcelonába visszatérve az egyik szurkoló jelentős mennyiségű energiaital fogyasztását javasolta neki terápiaként, ő pedig – láthatóan dühösen - elindult felé. Ez akkor annyira komolynak tűnt, hogy végül Pepe Costa volt az, aki leállította, majdhogynem elráncigálva onnan. A harmadik ehhez hasonló eset idén januárban történt, amikor tőle szokatlan módon vállalt egy TV interjút, amiben nagyon is határozottan, de szépen csomagolva „elküldte az anyjába” az éppen válságot harsogó sajtót. Csak sejteni tudom, itt valójában az történik, Messi felismerte, hogy az öltöző elsőszámú alakjaként, és főleg csapatkapitányként már nem teheti meg, hogy a háttérben szorgoskodva gyűjtögeti a trófeákat és a rekordokat, hanem ebben az új helyzetében egyszerűen kénytelen (meg)felelni a közvéleménynek is. Ennek egyik eszköze a megszokott hallgatásának megtörése, de a legkiválóbb lehetőség továbbra is a pályán felelni a kritikákra. Ha jól értelmezem a folyamatot, a sajtónak sikerült felbőszítenie az oroszlánt (gy. k. Leót), ebből pedig először a csapat profitál, azután pedig mi, szurkolók - 9

Neymar – ha Pedrónál hónapokon (éveken?) keresztül kiemeltük azt, hogy minden szerencsétlenkedése ellenére is milyen sokat melózik a pályán, akkor nagyon is illik észrevenni ugyanezt Neymarnál is. A szambakirályunk bizony nem rest visszatámadni a vesztett labdáira, szintén nem rest visszalépni a középpályát-védelmet megsegítendő, a különbség az, hogy ő enyhén szólva is aktív, valamint hatékony támadásban is. Külön dicsérendő, hogy nem akart abba a béna lövésbe valami új brazil csodafegyvert belemagyarázni - 8

Pedro – a meccs után Luis Enrique azt mondta, szeretne minél több lehetőséget adni neki a pályán, ami meglehetősen furcsa, hisz neki aztán igazán van/lenne némi ráhatása erre. Vagy csak nem folytatta azzal, hogy az alaptrió pihentetésén kívül semmi különösebb oka nincs erre. Hiába az edzőmeccs szintű ellenfél, Pedro továbbra is leginkább súlytalan, és ezen az sem segít sokat, hogy egy gólpassz ezúttal is összejött neki. Ismét sikerült elbotladoznia egy majdnem sikerült cselsorozatot, meg talán kétszer is majdnem sikerült gólhelyzetbe kerülnie, csak a labdakezeléssel adódtak gondjai. És bizony ilyen társak mellett a lelkesedés már végképp édeskevés - 7

S. Roberto – az őszintét megvallva, egy óra után már csak Suárez kapáslövésére „ébredtem fel”, így nemigen emlékszem arra, mit és hogyan tett a pályán

Suárez – unott(nak tűnő) ücsörgés a padon, majd a beállás után alig pár perccel egy hosszú idő múlva is emlékezetes gól. Körülbelül így kell felhívni a figyelmet arra, hogy nem csupán a korszakos rekordokat éppen össze-vissza döntögető társ volt a pályán