totelcamp

A Barcelona idényét az eddigiek alapján összegezve, azt láthatjuk, hogy a csapat direktebb támadójátékot játszik, így kihasználva Neymar és Messi képességeit a széleken, illetve Luis Suárezt a kilences pozíciójában. Amint a csapat megszerzi a labdát, az uruguay-i azonnal előremozog az ellenfél védelmét lekötni, hogy időt, de még inkább területet adjon a szélsőknek, így a támadások gyorsan futtathatók, mivel már az ellenfél térfelén kezdődhetnek. Vannak, akik úgy vélik, a Barça labdabirtoklása is már csupán azt célozza, hogy az így megfeszített íjként pályán várakozó támadók mikor engedhetik szabadjára nyilaikat. Azonban a kontrajáték és a tiki-taka egymást kizáró elméletek, hisz utóbbi esetében a magasra tolt csapatszerkezet miatt nincs terület az előző megvalósíthatóságához. Így több olyan véleményt is hallhattunk már, mely szerint a Barcelona egyenesen távolodik megszokott játékfilozófiájától.

Ha egyszer el is kell jönnie a pillanatnak, amikor valóban szükségessé válik feladni a rövidpasszos futball negyedszázados örökségét, indokolt a kérdés, hogy valóban érdemes-e feláldozni azt? Akadnak, akik úgy vélik, a játékelmélet máris elvesztette létjogosultságát, nem is érdemes arról beszélni, hogy szükséges-e a változtatás. Ugyanakkor vannak, akik úgy gondolják, a 2008-2011 között felépített futball immár a Barça védjegyévé vált, teljes egészében azt feladni, nem szabad.

A labdabirtokláson alapuló játék

Igaz, hogy az utóbbi években a Barcelona játéka sorozatosan sikertelennek bizonyult a legjobb csapatok ellen, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy alapvetően a taktika hibája lenne ez. Az ellenfelek ugyan kitalálták, milyen eszközökkel győzhető le a fáradt, lassú és nehézkes Barça, azt azonban még mindig nem sikerült megfejteniük, hogyan győzhető le, amikor gyors és éles!

Itt tartózkodása alatt Pep Guardiola mindig is elsőrendű fontosságot tulajdonított az állóképességnek. A nyári edzőtáborokat úgy szervezte, hogy azok ne terheljék sok utazással a csapatot, minden lehetséges alkalommal a meccsnapokon utazott az ellenfelekhez és már aznap haza is tért a csapattal, „mini-előszezonokat” vezényelt novemberben és februárban. Az alapvető célja az volt, hogy játékosait élesen tartsa, különös tekintettel a legveszélyesebb április-májusi időszakra. És amíg ez működött, a Barcelona majdnem legyőzhetetlen is volt. 2009-ben a csapat lényegében elsöpörte a Manchester Unitedet a Bajnokok Ligája döntőjében, 2010-ben a Real Madridot győzte le 5-0-ra hihetetlen játékkal, hogy aztán 2011-ben – ha lehet – még meggyőzőbb játékkal nyerje meg a Bajnokok Ligáját a Manchester United ellen. Röviden fogalmazva, amikor rendben volt az edzésháttér, a Barça nem csupán sikeres, de szinte legyőzhetetlen volt. Joggal gondolhatjuk, hogy ha napjainkban is sikerülne fenntartani – esetleg tovább javítani – a játékosok fizikai élességét, a Barcelona futballja előtt még nagy jövő állna, hosszú évekig sikeres lehet. Ezt azonban könnyebb kimondani, mint megvalósítani.

Ahogy Andrés Iniesta arra rámutatott a Wembley-ben elért győzelem után, senkinek nem tűnt fel, hogy milyen nehéz a csapat élességét fenntartani, sem az, milyen könnyű elveszíteni azt. Elég lehet egy kisebb csúszás az edzésprogramban, vagy egy nem várt esemény (ahogy José Mourinho eladta a lelke egy darabját az ördögnek egy kis hamufelhőért cserébe!) és máris látható, hogy a csapat miként veszti el fizikai szintjét és torpan is meg szinte azonnal. Vagy elég, ha csak a „mini-előszezonok” időszakára gondolunk, amikor a Barça játéka váratlanul döcögőssé vált és lettek egyre gyakoribbak a döntetlenek és az esetleges vereségek. Ironikus, hogy végül a sikeresség lett a csapat legnagyobb problémája. A klub vezetősége nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy az aktuális Bajnokok Ligája győztest hosszú tengerentúli túrákra küldje, nyugodt felkészülés helyett. Így éppen akkor nem jutottak a játékosok a szükséges pihenéshez és tökéletesen kivitelezett felkészüléshez, amikor a legnagyobb erőfeszítéseket kellett tenniük a sikereik fenntartásához. Ezek az előzmények és a 2009-es, valamint 2011-es klubvilágbajnokságok tettek végül legtöbbet azért, hogy szabotálhassák az eredményes munkát. Minek köszönhetően a következő évek március-áprilisára végleg kifogyott a tartalékaiból a csapat.

A direkt játék

Pep távozása óta évről-évre láthattuk, miként próbálták meg utódai fenntartani ugyanazt a letámadásbeli és passzintenzitást, ami a csapatát jellemezte, viszont azt is, mennyire hiányzott ugyanaz a rögeszmés ragaszkodás az állóképesség fenntartásához. Az eredmény a játékának egy lassabb változata lett, azzal együtt, hogy a fegyelmezettebb védekezés is szükségessé vált a kevésbé intenzív letámadás és a dekoncentrált passzjáték miatt. Az események sora végül a változások sürgetését hozta magával, akár annak árán is, hogy a csapat feladja megszokott filozófiáját. Tata Martino megpróbálkozott a hosszúpasszos játékkal, az eredményét pedig ismerjük – gyenge támadójáték, a védekezés pedig összeomlott, köszönhetően a labdabirtoklás feladásának. Most Luis Enrique az, aki megpróbál módosítani a taktikán és – bár látható az eredményessége – még mindig nem tudhatjuk, hogyan lesz képes működni a csapat Európa élvonalában. Amit tudunk, hogy a jelenlegi játékrendszer képes kihozni a legjobbat a Messi-Neymar-Suárez trió dinamizmusából, illetve, hogy a felerősített „box-to-box” középpálya képes lett növelni a csapat által szerzett gólok számát. A kérdés az, mi történik akkor, ha Európa élvonalában nem tud majd működőképes lenni a rendszer? Merre léphet Lucho tovább? Visszatér a maximális állóképesség felépítéséhez, és újra használhatja Pep taktikáját, vagy továbbra is új utakat kell keresnie a direkt játék finomítására?

Egyik, vagy másik?

Ha tovább tudunk javulni a még direktebb kontrajátékban, a félelmetes támadótriónak köszönhetően szép sikereket is elérhetünk. Akár már ebben a szezonban. Ugyanakkor tekintettel arra, hogy jelenleg több élcsapat is ugyanezt az eszközt használja a pályán, a Barça esélye kisebb ezzel dominálni, sokkal inkább ki lesz téve annak, hogy a pillanatnyi forma döntsön a meccsek és a trófeák sorsáról. Ezzel szemben a tiki-taka képes volt arra, hogy hosszú időn keresztül felülmúlja még a legkiválóbb kontracsapatokat is, függetlenül attól, ki volt az ellenfél és éppen milyen volt adott napi formája. A stílust senki nem volt képes leutánozni, a csapat minden meccsen kézben tartotta az eseményeket, a veszélye sem merült fel annak, hogy elveszíthetik azt. De kizárólag akkor, ha meg volt a szükséges fizikai élesség!

A csapat jelenleg tizenegy meccses győzelmi sorozatot tud magáénak (az írás a hétvégi Málaga elleni bajnoki előtt készült, de ettől csak még aktuálisabb lett – szerk. megj.), így valószínűsíthető, hogy Luis Enrique továbbra is ragaszkodni fog a jól bevált direkt játékhoz, akár tovább erősítve azt. De mielőtt a Barça filozófia hívői pánikba esnének, nem árt figyelembe venni a tényt, hogy a klub lemondott egy betervezett barátságos meccset Katarban, ellenállva a téli „mini-túra” csábításának. Vegyük figyelembe azt is, hogy Lucho erősen rotálja a csapatot (Pep ezt nagyon ritkán tette), és hogy több játékos is beszélt arról, állóképességét legutóbb a 2010-11-es szezonban érezte közel ilyen kirobbanónak. Az állóképesség persze minden futballstílus kritikus eleme, de egyiknek sem annyira, mint a folyamatosan letámadó, labdát birtokló csapatok esetében. És mivel úgy tűnik, Lucho minden korábbi Pep utódnál nagyobb hangsúlyt fektet erre, talán mégsem akar végleg eltávolodni a Barça eredeti stílusától.

Van esetleg lehetőség arra, hogy mindkét stílus a csapat sajátja maradjon? Taktikailag lehetséges ez? Hogyan egyeztethető össze két, egymással ennyire ellentétes játékrendszer? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy alapvetően a labdabirtoklás marad az elsődleges játék, a kontrajátékkal pedig csak akkor él a csapat, amikor arra alkalom adódik? A statisztika ez utóbbit látszik alátámasztani.

Vessünk egy pillantást a Barça utóbbi meccseire, amelyeken sikerrel alkalmazta a direkt játékot. A hazai Levante elleni bajnokin 76 %-os labdabirtoklás mellett 780 passzal játszott a csapat, a hazai Villarreal elleni kupa negyeddöntőn 73 % és 773 passz, az idegenbeli Bilbao elleni bajnokin 73 %, 819 passz, a hazai Villarreal elleni bajnokin 69 %, 729 passz és az idegenbeli Atlético elleni kupameccsen 75 % és 632 passz a mutató. A számokból is kiderül, hogy a Barça továbbra is dominál a meccsein, mivel következetesen törekszik arra, hogy gyorsan visszaszerezze a labdát az ellenfelektől. És továbbra is fokozatosan juttatják előre a labdát, türelmesen kivárva a pillanatot, amikor az ellenfelek védelme területet ad a gyors, rövidpasszos támadásokhoz. Ugyanakkor hajlandóak közvetlen, gyors támadásokra is, de még még fontosabb, hogy folyamatosan keresik ezek lehetőségét. Sőt, úgy tűnik, kimondottan a támadásokra vannak berendezkedve!

Persze a kontratámadások használata nem úttörő újítás, ugyanakkor nem feledhetjük, hogy Pep Barçája következetesen elutasította ezt a pályán. Milyen gyakran láthattuk akkoriban, hogy hiába lett volna olykor adott a lehetőség, a labdát vezető játékos mindig megállt, hogy bevárja a társait, így folytatva a megszokott játékot. Kétségtelen, hogy Pep zseniális, de az ő idejében sem volt hibátlan a csapat, és talán túlzott is volt az aggodalma a labdabirtoklás elvesztését illetően. És bár Lucho csapata új irányt mutat a labdabirtoklásban, egy kis rugalmasság még ebből a rendszerből is hiányzik.

A direktebb mozgások magukban hordozzák a lehetőséget, hogy a csapat elveszti a játék sebességét, de akár azt a veszélyt is, hogy - mivel a játékosok elhagyják a pozíciójukat - megbomlik a csapatszerkezet. Továbbá a kontratámadás és a labdabirtoklás iránti szándék együttese magában hordoz egy 22-es csapdáját is. A nagyobb presszing – különösen a támadósorban - felveti az elfáradás problémáját, ahogy azt láthattuk például Marcelo Bielsa taktikájában, aki szintén megpróbálta egyesíteni a két egymással ellentétes elméletet. Ha a labdát akarjuk birtokolni, és elvesztése esetén gyorsan visszaszerezni, számolnunk kell azzal, hogy a nagy intenzitás magában hordozza a fokozott fizikai igénybevételt is.

A végső következtetés az, hogy ha Lucho továbbra is fenn akarja tartani a labdabirtokló játékot, de egyben a korábbi szezonok problémáit is meg akarja oldani a kontrajáték használatával, akkor a szokásos fizikai felkészítés nem lesz hosszútávon elegendő. Ha ez bekövetkezik, a támadósor hiába akarja majd sürgetni a gyakori támadásokat, a "box-to-box" középpálya kénytelen lesz lassítani azt, ezzel akár el is pusztítva az eredeti szándékot. Azonban, ha sikerül megoldani az állóképesség szinten tartását, és bátran alkalmazni a rotációt, Luis Enrique megtalálhatja a helyes utat a Barça számára. A következő néhány hónap pedig választ ad majd nekünk ezekre a kérdésekre.

Derek Dorris

http://www.barcablaugranes.com/2015/2/16/8043687/direct-football-or-our-possession-game-or-is-there-room-for-both