totelcamp

Elnézve a tegnapi meccset, lett egy tippem arra, már az elején mit érdemes figyelnünk ahhoz, hogy tudhassuk, a Barça melyik arcára számíthatunk aznap. Merthogy már több is van. De legalábbis kettő.
Az egyik változat az, amikor védekezőbb szellemű, vagy türelemjátékot játszunk, a másik meg az, amikor határozottan támadni akarunk már az elejétől. A különbség pedig? Az, hogy a támadóink belépnek-e az ellenfél kettős védelmi vonalába, avagy sem. Tegnap az utóbbit választottuk és nem véletlen az sem, hogy tőlünk most már nem is annyira szokatlan módon hosszú labdákat vagdostunk előre – majdhogynem ész nélkül. Miközben tudjuk, hogy a Barcelona filozófiájának alapelve: a labdatartás = védekezés, a hosszan előrevágott labdák pedig nagyon is magukban hordozzák a labda elvesztésének lehetőségét. Akkor mégis miért nem érdekel ez minket?

Egyrészt azért, mert ha a támadóink nem lépnek be az ellenfél védelmi vonalába, esélyünk nincs kicsiben játszani (ahogy a szpíker is mondta, túl messze vagyunk az ellenfél kapujától), másrészt pedig azért, mert ilyenkor a fenét nem érdekli a labdavesztés, hisz lényegében az egész csapat a labda mögött marad. És miután ezt is leírtam, kiderülhet számunkra, hogy itt bizony nyíltszíni szentségtörés zajlott élő egyenes adásban! És még az eredményesség mellett is csoda, hogy a sajtó eddig nem kattant rá, hisz tavaly Martino legnagyobb bűne az lett, hogy elárulta a klub filozófiáját.

Mivel most már erősen a szezon közepén járunk, bizony leírhatjuk, hogy az évek óta áhított szemléletváltás végre bekövetkezni látszik. Luis Enrique a pályán is igazolja, nem csak beszélt hónapokon keresztül arról, hogy szeretne meglepetésfaktorokat építeni a csapatba, feledve az utóbbi évek unalomig fajuló kiismerhetőségét. Ám Luis Enriquének még valamiben igaza lett.

Hiába a sajtó kritikája az állandóan felforgatott csapat miatt, majd öröme az állandósulni látszó kezdő okán, tegnap nagyon is határozottan kijött az, mennyire nem tudnak a hosszan kihagyott játékosok egyik pillanatról a másikra formába lendülni. Bartra (7) nagyon is komoly védő alapanyag, ennek ellenére annyira bizonytalan volt és annyit hibázott cirka félóra alatt, mint eddig az egész szezonban. Montoyán (6) az elején azt éreztem, kilóg a csapatból, idővel aztán szépen összeszedte magát, Rafinha (6) pedig hiába kiváló elegye a brazilos könnyedségnek és a dózer üzemmódnak, mégis majdhogynem észrevehetetlen volt. Ugyanakkor Pedro (6) itt is kivétel, hisz róla tudjuk, hogy még a mellőzöttség se befolyásolja a teljesítményében. Mert az állandó. Ha meg vigvik írta volna a posztot, akkor konstans.

Szerencsénkre akad olyan momentum is, amit már távolról se nevezhetünk konstansul állandósultan predesztináltnak, ez pedig az, hogy nem akarunk mindenáron fejjel a fallal menni. (Ez persze ugyanaz, mint amikor nem akarunk fellépni a védővonalba, de így kényelmesebb volt visszaterelni a gondolatmenetet az eredeti vonalra.) Neymar (9) ugyan az elején még erősen próbálkozott egyénileg életet lehelni a támadásainkba, de mintha szólt volna neki valaki, hogy borzasztóan ráérünk még, fel is hagyott velük. Hogy aztán a második félidőben produkáljon valami irdatlan hatalmas meccset, gyönyörűséges megmozdulásokkal fűszerezve!

Mindeközben Messi (9) nagyon okosan visszafogott maradt, egészen addig, amíg el nem jött az idő valóban érvényesülni a pályán. (Na persze, ha nem nyertünk volna a „nagyon okosan” minősítés helyett valami egészen más került volna ide…) Hozzáteszem, ezúttal lényegesen kevesebb volt a könnyedség és a mosoly a játékában, csak gyanítani tudom, de azt hiszem, az előző Atlético meccs, és a következőre való tartalékolás sokat vett ki belőle (is). Ahogy fentebb írtam, az okosság ugyanakkor megjelent az egész csapatban, tekintve, hogy a középpályánk most sem volt hajlandó botor módon bekezdeni a meccsen.

Xavi (6) a kiállításig minden tekintetben meg is felelt a visszafogottsági elvárásoknak, csak az után láthattunk tőle néhányat a védjegyévé vált káprázatos támadópasszaiból. Ugyanakkor az első félidő necces pillanataiban Mascherano (8) lett az, aki ismét bizonyította, milyen perfekt a középpályán, mert a védelemnek – közte Piquének (8) és Albának (7) – neki köszönhetően nem volt egy ideig lényegében semmilyen említésre érdemes feladata. Egészen addig, amíg aztán majdnem jól bebuktuk a fene nagy taktikusságot és Bravónak (7) kellett néhányszor nagyon is komolyan közbeavatkoznia. A kapott gólok tekintetében elérhető klub,- esetleg örökös spanyol rekordot és persze a saját Zamora díját megcélzandó.

A hagyományosan legnehezebbnek minősített kötelező egy könnyed hatossal letudva, pár nap és bebizonyíthatjuk magunknak, hogy az Atlético már korántsem az a legyőzhetetlen mumus, amivé az előző szezonban lett számunkra.