totelcamp

Mindig is tudtuk valahol belül, hogy egyszer ez vissza fog ütni. Mármint nem Simeone (ő is persze), hanem az emberfeletti terheltség, a három (néha négy, öt) frontos háború, az állandó problémák, szerződés- és adóügyek és a többek között ezek okán szinte időzíthetetlen forma. Nem ősbűnök vannak tehát, sem pedig bűnbakok, tények vannak, amiket mindig is tudtunk, csak hát minekutána úgysem tudunk mit kezdeni vele innen, a laptopjaink mögül, hát igyekeztünk a lehető legkevesebbet foglalkozni velük, idegrendszerünk védelme érdekében.

De elérkezett.

És legalább stílusosan.

 A szerdai BL kiesés nem egy (két) mérkőzés, hanem két szezon végterméke. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a BL duplázás a világ, különösképp az európai labdarúgás jelen működési és pénzügyi keretei között kivitelezhetetlen. Legyen szó münchheniekről, madridiakról, a szigetországról, igen nehezen megoldható – ez világosan látszik. Egy imaginárius helyzetben, amikor egy adott csapat és vezetése, a játékosok, edzők, menedzserek, pénzemberek, szponzorok, orvosi stábok mind leülnének egy asztalhoz és eldöntenék, hogy most minden egyéb érdeket félreteszünk, szarunk a bajnokságra, a kupára, a turnékra, a haknikra, a világkupára, a szponzori kötelezettségekre, bevételekre, csak a BL dupla a fontos, talán akkor sikerülhetne. De még akkor is kellene valaki az asztalhoz, Miss Mázli, de ő meg nem akkor ül az asztalhoz, amikor hívják, hanem amikor ő akar.

A Barcelona elfáradt.

Fejben, lélekben, kitartásban, motivációban ma nincs benne annyi, hogy BL-t nyerhessen. Kiváló és kevésbé kiváló elemzések születtek az elmúlt pár napban arról, hogy mi vezetett ide, hogyan jutottunk erre a pontra, nem is taglalnám tételesen végig az összes okot, aki ezt el tudja olvasni, el tudja olvasni az összes többit is, de egy dolgot látnunk kell: ez egy természetes folyamat végeredménye.

Igen persze, kurvajó lett volna, ha sikerül, mert akkor lehetett volna döngetni a gránátvörös kékre tetovált mellkast, hogy mostan írjuk a történelmet éppen, de azt írja a csapat amúgy is, csak nem egy újabb triplettel.

Két okról írok kicsit bővebben.

Túl sok meccs

 A Barca az idén husznhat tétmeccset játszott, január 27 óta tizennyolcat, a szezonban összesen ötvennégyet - és ebben nincsenek benne a gálameccsek, zsíroskenyér turnék.

(Összehasonlításképp a Real negyvennégyet ugyanebben az időszakban, az Atleti pedig negyvnehetet.) Ez nem mindennapi többletterhelés a közvetlen riválisokhoz képest és ez sajnos pontosan látszik a fizikai és mentális tünetek formájában. Ezt a terhelést a csapat eddig bírta és az is csoda, hogy eddig bírta egyáltalán.

A legendás rövid pad

A Barcelona padja rövid. De nem. De igen. Ez egy régi vita. Az igazság az, hogy van, ahol igen, van ahol nem. A csatársorban nagyon rövid, ám a fórumokban előforduló „minőségi cserét a csatársorba” követelés sajnos nem túl életszerű, több szempontból is. Részint egy „minőségi csere” irreálisan drága, ahhoz képest, hogy évi 10-12 meccsen léphetne pályára, másrészt, aki az MSN mögött „minőségi cserének” számíthatna, az máshol első számú ember lehet, legenda, kulcsfigura, azaz Barca-mez ide-oda, nem biztos, hogy vonzó, a szezon 70%-ban padozni. Középpályán már más a helyzet, de ott meg lett az idén minőségi emberünk, a török, ugye, de hát ő még egyelőre nem igen váltotta be a hozzáfűzött reményeinket. Igen, középpályán is felmerültek nevek, le sem írom őket, mert százmilliós tétel és pénz nincsen végtelen mennyiségben, különösképp, ha végig gondoljuk, milyen garantált béremelések vannak gigasztárjaink szerződésében, már így is rezeg a léc pénzügyileg egy éven belül. Talán a hátvédfront a leggazdagabb és egyben a legolcsóbb is, de ott is a legkisebb a csere-para.

MSN

Sajnos az elmúlt egy hónapban eljött amitől legjobban tartottunk, hogy a világ legjobb csatártriója meccsek óta nem éles. Hiányoznak, a magabiztos, meglepő húzások, hiányoznak a villámgyors váltások, a nagy egyéni megoldások, a szemkápráztató összjáték. Ez különösképp a válogatottszünet óta van így. Az okát nem tudom, de mióta visszatértek a kollégák, valamit nagyon nem találnak. 

Messi öt meccse tartozik a góllal és sajnos az assistokkal is. Sebessége nincs, beindulásai erőtlenek, kulcspasszai vannak, a szintén életlen Neymar felé, ugyan ő „csak” négy meccse gólképtelen. Az egyetlen a háromból Suarez, aki még talpon van, de assistok nélkül ő is fogatlan tigris (höhö), mert hát az ő dolga a befejezés, viszont labdák nélkül az sem könnyű – lássuk be.

Egyszóval az igazság pillanata jött el szerda este Cholo képében. Én – személy szerint – örülök, hogy egy spanyol csapat ütött ki minket – legalább a kérdés házon belül rendeződött. Annak is örülök, hogy a második meccsen futballal kaptunk ki, komoly taktikai győzelem született. Simeone jól mérte fel, mire nemképes ma a Barcelona és és erre épített. Hogy mi lett volna ha egy jobb sorsolással előrébb jutunk, azt hagyjuk is. Meg nem adott tizit a szánkra ne vegyünk.

Örüljünk annak, ami van, bajnokságban még állunk (bár ott is sikerült érdemben leadni az előnyből) és előttünk a kupa. Dupla még lehet, pláne, hogy végre újra csak egy-egy meccset kell játszani hetente, szemben közvetlen riválisainkkal, akikből szintúgy sokat vesz majd ki a BL.

 ---

A játékosok egyéni értékelőjétől eltekintek, semmi értelme, legfeljebb vigvik kirúg. :)