totelcamp

Ha az előző posztban arról beszéltem, milyen megbocsáthatatlan hiányosságunk volt Kubalát nem megtisztelni egy írással, a második a sorban máris Johan Cruyff lesz, még akkor is, ha róla már egy komolyabb írásban közvetve megemlékeztünk.

Ahogy haladunk előre a sorozatban – gondolom – mindenki számára egyre inkább válik világossá, milyen mélyen átszövi a politika a Barcelonát. És ez – ahogy a posztból is kiderül - különösen igaz a hetvenes évekre.

Én azt gondolom, nekünk, magyar szurkolóknak nem kell ebbe különösebben belebonyolódnunk, ugyanakkor egyáltalán nem baj, ha lesz némi rálátásunk arra, ők odakinn hogyan gondolkodnak erről. Ugyanis ha eljutunk a hogyan iránti érdeklődésig, egy idő után remélhetőleg megérkezik hozzá a miért elfogadása is.

Johan Cruyff egyike a legkitűnőbb neveknek az FC Barcelona történelmében. Döntő szerepe volt a pályán is, de a személye modern, európai és nagyon vonzó képet adott egy szabadságra vágyó klubnak. Jordi Borja szociológus lesz segítségünkre abban, hogy segítsen megérteni, mit adott a focin kívül a fiatal holland a klubnak azokban az években, amikor mindenki rá figyelt.

A hetvenes évek a demokratikus átmenet időszaka Spanyolországban. A diktatúra még nem halott, de már haldoklik. Az elnyomás emberei még jelen vannak, de a Katalán Parlament már országszerte elfogadott. A félelem még nem tűnt el, de Fraga (Manuel Fraga Ibarne 1922-2012 – spanyol politikus, a demokratikus átmenet időszakának egyik kulcsfigurája – szerk. megj.) már elmondta híres szavait: “az utca az enyém”.

1968 májusa már elhozta az új és szabad kultúrális értékeket, melyek az utcákon is érzékelhetők a zenében, az öltözködésben és – legfőképp – a személyes kapcsolatokban. A katalánok fokozatosan, de érezhetően egyre inkább szerepet vállalnak a közéletben. A korlátozások és a tilalmak egyre inkább abszurdnak és elfogadhatatlannak tűnnek, elsősorban a nyelvhasználatot illetően.

A társadalom a maga nyugalmával igyekszik kifejezésre juttatni a modern időket, az innovációt és a demokráciát, a hatalom mégis a tudatlansággal, az erőszakkal reagál a változásokra. Az önkényuralom elutasítása egyre inkább kifejezésre kerül a politikában, az iskolákban és a templomokban. Az ötvenes években születettek már ebben az új környezetben nőnek fel, kevésbé érzik a polgárháború veszteségeit, még kevésbé érzik, milyen a szigorú elnyomás világa. Jelen vannak a közéletben, befolyásuk van az oktatásban, a munkahelyeken hozzászoknak az önálló vélemény nyilvánításhoz, egy független társadalmi és kulturális kormányzat alatt élik mindennapjaikat.

A Barça szintén megérzi a korszak szabadabb levegőjét. Ugyan még nem beszélhetünk teljesen szabad intézményi irányításról, az mégis érezhető a klub környezetében és mindennapjaiban.

A vezetés tagjai óvatosságukkal képesek voltak távoltartani a Franco rezsim szélsőségeit, de eddigre már nem rabjai a kötelezettségeiknek, és a politikai meggyőződés sem létérdekük. A lelátón egyre több a katalán zászló, kifejezésre juttatva az érzést, hogy a Barça nem egy spanyol klub. Ebbe a környezetbe érkezik meg 1973 nyarán Johan Cruyff.

A Barça ugyan létezik, de nem nyert bajnokságot immár tizennégy éve. A Real Madrid hegemóniája uralja a spanyol focit, köszönhetően a kormányzat központosítási szándékainak, a “királyi klubnak” biztosított kedvezményeknek és kiváltságoknak. Legyőzni a Real Madridot nem csupán sportsiker, az a Franco rezsimmel szemben kivívott győzelem, mind a város, mind Katalónia számára. Sokak szemében ez az egyetlen lehetőség visszanyerni az önbecsülésüket. Ez a lehetőség pedig döbbenetesen gyorsan el is érkezik, Cruyff pedig egycsapásra mítikus játékossá válik (1974. február 17. Real Madrid – Barcelona 0-5. Összefoglaló és a meccs. - szerk. megj.)

A Barça gyakorlatilag egész Katalóniát képviselte, így a vereségei egyenlőek voltak az elnyomás győzelmével, viszont a győzelme az ellenség legyőzésével lett egyenértékű. Az előző leírásból mindenki számára egyértelművé válhat, hogyan értelmezték akkoriban a kifejezést: több, mint egy klub...

Narcís de Carreras (1968-69-ben a Barcelona elnöke – szerk. megj.) híres jelszava nem is fejezhette volna ki tökéletesebben a hatvanas-hetvenes évek Barcelonáját. Ha napjainkban már esetleg elvontnak és általánosnak is tűnik a szlogen, abban az időben a tiltakozást testesítette meg. A klub mindig is képes volt széles tömegeket mozgosítani, viszont az akkori értelmezés szerint szüksége volt ellenségre is ahhoz, hogy győzelmet arathasson. Ezt a győzelmet pedig Cruyff hozta el. Már addig is meghatározó faktor volt, de ezután egyenesen szimbólummá vált. Az első szezonjában hős kapitányként sikerült győzelemre vezetnie a Barcelonát Madridban, és ez a győzelem többet ért még a bajnokságnál is. Amit szinte csak mellesleg nyert meg a csapat.

Cruyff pontosan tudta hogyan kell megfelelnie a hős figurájának, amire akkoriban hatalmas igény volt. Tudta, miként kell éreztetni a Barça közönségével, hogy többé nem áldozatok, hanem győztesek ők is. Elfogadta a szerepet, amit a szurkolók neki szántak.

Elég intelligens és megfontolt volt ahhoz, hogy ne irritáljon másokat – a Barcelona szurkolótábora korántsem volt egységes politikai kérdésekben -, a nyilatkozatai ezért határozottak, mégis visszafogottak maradtak. Ugyanakkor képes volt azonosulni az ország helyzetével és megértette, hogy az FC Barcelona maga Katalónia.

Úgy érkezett a Barçához, hogy korábban visszautasította a klubja (az Ajax - szerk. megj.) és a Real Madrid megállapodását. A fiának katalán nevet adott (1974 - szerk. megk.) és ezért még kellemetlenségeket is el kellett szenvednie a hatóságoktól. Nyílt levél megírására buzdította a csapattársait, melyben a rezsim börtöneiben raboskodók számára követelt amnesztiát. És bár az őszintesége miatt érték atrocitások Spanyolországban, nem foglalkozott velük, mert “a tény, hogy a Barçát képviselhetem... ...erősebbé tesz engem is. Bár a győzelmek nagyon fontosak... ...nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, milyen érzés katalánnak lenni.” Cruyff nagyon gyorsan megértette a katalánokat és tudta azt is, hogyan kell mindenki számára elfogadható és meggyőző szavakkal közvetítenie az érzéseit. “Katalónia más... ...mint Hollandia... ...és én azt gondolom, használjak bármilyen nyelvet, katalán akcentussal beszélek... ...Érzem, hogy képes vagyok szoros kapcsolatot kialakítani az itt élőkkel... ...és ez a kapcsolat hosszúéletű lesz... ...hisz Katalónia egy nagyon vendégszerető ország.” (az idézetek az Arreu című hetilap egyik interjújában hangzottak el – szerk. megj.)

Nagyon határozott a kapcsolat Katalónia és a politika között, és Cruyff karaktere tökéletes összegzése volt annak, ahogyan az emberek a Franco korszak kései időszakához viszonyultak.

Nagyon jól ráérzett a közhangulatra, és - még ha olykor túlzottan megnyerőnek is tűnt – nincs okunk kételkedni ma sem a Barcelona iránti szeretete őszinteségében. Mindvégig kitartott az elvei mellett, majd pályafutása végeztével visszatért a városba és a mai napig itt él. De a karakterének és a személye fontosságának van egy olyan oldala is, amit már csak évek távolából visszatekintve fogalmazhatunk meg.

Cruyff a katalánok saját nyelvén és saját attidűdjeikkel honosította meg a reális és radikális életszemléletet, és ez addig szokatlan volt az itteni közéletben. Mindig világosan fejezte ki véleményét, és – bár nem kerülte a politikai kérdéseket – mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ő elsősorban futballista, nem pedig politikai személyiség.

Elismerte, hogy a pénz nagyon fontos, hogy az adók magasak, de azt is hozzátette, hogy a demokráciáért érdemes megfizetni ezt az árat az egyes embereknek. Ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy a kormányzatnak mindenkor biztosítania kell az emberek kezdeményezőkészségét és azt is hozzátette, hogy ez ellentétes a szocializmus eszméivel. Úgy vélte, az egyenlősdi negatív eszmerendszer, “ha többet dolgozol, többet érdemelsz”. Egyértelművé tette, hogy nem ért egyet Franco Spanyolországával, hitte, hogy az ember alapvető lételeme a szabadság, amelynek természetes alapelvnek kell lennie.

Cruyff fontossága – nem csak a Barça, de – Katalónia történelmében túllépett azon a tényen, hogy kivételes futballista volt. Ugyanakkor nem döntött, csupán lehetséges irányt mutatott az embereknek, és ez volt az a vonása, amelyben más és több volt, mint a politikusok.

A legendás győzelem a Real Madrid ellen és a sikerek Európában (1975: BEK elődöntő, 1976 és 1978: UEFA Kupa elődöntő – szerk. megj.) megerősítette a katalánok önbecsülését és felélesztette vágyukat az autonómiára, ugyanakkor a pályán a minőségi és szórakoztató futballé maradt a főszerep. Ennek, és világsztár státuszának köszönhetően Cruyff a hetvenes években hosszú ínséges időszak után ismét feltette a nemzetközi futball térképére a Barcelonát. A klubot és a várost is, amit ő és a hozzá hasonló emberek hitvallása rángatott ki az idealizmus világából. Ráébresztette az emberek arra, hogy nem elég az - akár klub, akár nemzeti - identitás értékeivel megelégedni, a győzelemért erőfeszítéseket kell tenni és a képességeink legjavát adva kell kihoznunk magunkból mindent, amit csak tudunk.

Az üzenete pedig észrevétlenül napjaink katalán életfelfogásának összegzése lett.

”Demokratikus forradalmat hoztak a futballba, de ugyanígy politikába, az erkölcsbe és az esztétikába.”