totelcamp

Akinek az entrópia szóról azonnal valami töményszesz jut az eszébe, annak azt kell mondjam igaza van - jelen helyzetben feltétlenül. A többiek kedvéért viszont legyünk egy picit feministák, és rögzítsük a tényt: az entrópia nő.

Most eltekintve mindenféle tudományoskodástól, ezt a tényt mindenki tapasztalja a saját bőrén: ha egyszerűen csak élünk az otthonunkban, akkor elképesztő gyorsan eluralkodik az őskáosz, felbukkannak random zoknik a fotelben, a pacalos edény a kanapéra költözik, a gyerek szobájának padlóját pedig beborítja valami azonosíthatatlan homogén massza, amire általában a játék szóval hivatkozunk. A rendből rendezetlenség lesz.

A társadalmi különbségek is nőnek - Magyarországon manapság ennek elég masszív sajtója van, de ne gondoljuk, hogy ez egyedi jelenség, sokkal inkább rendszerszintű probléma (már akinek, ugye). Mindegy hogy fogalmazzuk meg, tény, hogy sok olyan való életből vett példa van, ahol egy többé-kevésbé zárt rendszer egyre szélsőségesebb viselkedést mutat.

A sportoknál bizonyos szempontból különösen furcsa, viszont annál gyakoribb a jelenség. Gondoljunk Michael Schumacherre, Steffi Grafra, az utóbbi sok év férfi teniszére, Polgár Juditra, Phil Taylorra, hogy csak néhány példát említsek azok közül, amit már testközelből szemlélhettem. Hiába minden ellentétes törekvés, hogy izgalmas maradjon a verseny, valójában sokszor történelmi mértékben szakadt szét a szűk elit és az őket követő élmezőny. Persze az egyéni sportokban még valahol érthető, ha egy-egy extraklasszis néhány évre kisajátítja a trónt. Csapatjátékban azonban már jóval nagyobb mutatvány egy fecskének nyarat csinálni. Michael Jordan esetén is kétségei vannak az embernek, hiszen Pippen, Kukoc vagy éppen Rodman személyében kiváló társai voltak - talán csak jó volt az együttállás? Szerintem nem, és ehhez fogható példát nem is nagyon tudok mondani a közelmúltból. (Segítsetek!)

Azt gondolom, a futball is egy különleges, vagy legalábbis szélsőséges periódusát éli. Ronaldo és Messi rivalizálásáról gyakorlatilag már nincs mit mondani, az elmúlt kilenc BL-döntőből ötöt az ő csapataik nyertek, és lassan a British Encyclopedia külön kötetet kell írjon kettejükről. De tőlük elvonatkoztatva is megfigyelhető, hogy az elit leszűkült: az elődöntők előtt megdöbbentő volt szembesülni a Barca-Bayern-Real trió brutális dominanciájával, és úgy általában is a kiscsapatoknak egyre kevesebb esélyük van a nagyok megszorítására. Ahogy általában az ember összepakol, vagy éppen rendszert vált, új ideákkal rukkol elő, úgy egy radikális külső behatás talán megfordíthatja a foci szétszakadását. Egyelőre inkább csak csillapító intézkedések történtek, például a BL-selejtezők irányított sorsolását, vagy a hatalmasra duzzasztott nagy tornákat lehet említeni. Legtöbbször az egész folyamatot a Puskás-féle klasszikussal szokás magyarázni - minden bizonnyal okkal (bár ezrével lehet ellenpéldákat sorolni, elég a magyar fociba talicskázott zsetonra gondolni).

Kanyarodjunk azonban vissza az egyének szintjére! Én feltétlenül úgy érzem, hogy a játékosoknál is megfigyelhető egy hasonló folyamat: a földgolyóbis legnépszerűbb sportjában, amit világszerte milliók űznek, amiben mindenki ki akar tűnni, ahol egy sikeres csapathoz tizenegy nagyon jó játékos kell, legfeljebb néhány tucatnyi ember aktuális formája dönt gyakorlatilag minden trófea fölött - s ez az elit társaság csak nagyon-nagyon lassan változik, és én úgy érzem, hogy egyre kevesebb játékosból áll, akik viszont egyre inkább meghatározóak.

Valahol törvényszerű is persze, hogy a 2006-os BL-győztes Barcából hárman, a világbajnok olasz csapatból pedig ketten még mindig az első sorokban tülekednek, de Tévez, Evra, Dani Alvés, Piqué és Busquets is látott már egyet s mást - vagyis ez a BL-döntő sem lesz híján a nagy egyéniségeknek. Sőt, muszáj megmelíteni, hogy az új évezred elejének két, gyakorlatilag külön-külön is önálló posztot definiáló játékosa, Pirlo és Xavi alighanem utolsó komoly tétmérkőzésére készül. Hogy ebben a két emberben mennyi futball koncentrálódik, annak megfogalmazásához én egészen biztos kevés vagyok.

S mégis, a döntővel kapcsolatban szinte mindenki Messiről, Suárezről és Neymarról beszél. Tudom, hogy rossz ómen lehet ami most következik, meg hogy bizonyos emberek egyéb skilljeit alulértékelem, mint városi fiatal a szőrös puncit, de az az igazság, hogy kezdek egyetérteni Puzsérral (15:03-tól 15:19-ig van a lényeg):

A mérkőzésnek sok olvasatja lesz, mindenkinek egy kicsit mást jelent majd, de az biztos, hogy stílusok, játékfelfogások is újfent megütköznek. A Barca az elmúlt években egyszerre volt hagyományörző és pragmatikus. A mostani állapot viszont egy igazi futballromantikus látomás, ahol a végén jönnek a zsenik, és tarolnak. Valljuk meg, ez gyakorlatilag mindenkinek simogatja egy kicsit a lelkét: van három muskétásunk, akikre okkal-joggal lehetünk büszkék, és bízhatjuk rájuk az életünket. Tehát ez a kissé naív tervünk fog szembenállni az olaszok legendás praktikusságával. Normális helyzetben azt mondaná az ember, hogy ez a különbség nem a mi malmunkra hajtja majd a vizet, de a bevezető gondolatok fényében én mégis nagyon bizakodom.