totelcamp

Mióta 2012 nyarán Guardiola elhagyta a csapatot, önkényesen is ragaszkodunk ahhoz, hogy párhuzamot állítsunk az aktuális Barca és a Pep-team között. Az idei szezon a tökéletes példa, hogy a taktikai felkészültségen túl mi a legnagyobb különbség Luis Enrique és a bajor berkekben kopasznak csúfolt katalán edző között.

A két ember személyisége, és így a csapatra gyakorolt hatása is különböző. Guardiola idején rutinból tudtuk, hogy a januári-februári időszakot kell átvészelnünk, mert a szezon döntő szakaszára való formaidőzítésnek ez az ára. Ez volt a szükséges rossz. Akkor is fintorogtunk, akkor is húztuk a szánkat. Ahogy a játék minden eleme precízen meg volt tervezve, ahogy a pálya minden egyes négyzetcentimétere döntő jelentőségű volt, úgy azt a néhány meccses periódust is előre kalkuláltnak tekinthetjük. Nem is feltétlenül az eredményekben mutatkozott meg (egyedül a 2008-2009-es szezonban volt egy szűk egy hónapos nyeretlenségi szériánk), sokkal inkább a döcögősebb játékban, az utolsó passzokban, az élességben, a sebességben.

Ezzel szemben Lucho csapatára mindig is a spontaneitás volt jellemző. Azzal, hogy teljes szabadságot adott az MSN-nek, elérte ugyan hogy Európa trónján csücsüljünk, de közben kitette a sikereket ezen hármas fizikai határainak. Addig amíg fitten, könnyedén, mosolygó arccal takarítottak el bárkit, aki az útjukba került (mögöttük egy olykor stabil, olykor bizonytalan csapattal, amit ha kellett, azonnal kompenzált a dél-amerikai trió), addig sorra nyertük a trófeákat, döntöttük a rekordokat, és húztunk fel egy soha nem látott, 39 mecces veretlenségi sorozatot. Erre elég egy válogatott szünet és minden borul.

Az elmúlt másfél évben gyakorlatilag nem volt hullámvölgye a csapatnak. Ugyan kikaptunk a Bernabéuban, az Anoétában, és a Celta is feltörölte velünk a padlót, de ez mind-mind egy szélsőséges folyamat velejárója, semmint egy tervezett - a jövőbeni sikereket szolgáló - visszaesés. Ennek hiánya pedig a legrosszabb pillanatban ütött vissza. Annyira csúcsra lett járatva a gépezet, annyira a határait feszegette már régóta, hogy a végén felemésztette önmagát. Talán még időben. Ha az MSN újra szárnyra kap, aligha fogjuk elbalfaszoskodni az előttünk álló feladatokat.

A bajnokság még mindig a mi kezünkben van, noha innentől kezdve tényleg NEM hibázhatunk. A kupadöntő már adott, a BL-ből pedig a fennállása egyik legjobb időszakát élő Atlético vert ki minket. A BL-ből, ahol még senkinek sem sikerült a címvédés.

Egyéni értékelésre most nem vállalkozok, inkább csapatszinten szavazok meg egy 7-est. Voltak hibák, voltak pontatlanságok, Suárezt megint elő lehetne venni, amiért nem döntötte el már a meccs legelején a három pont sorsát, de összességében mindenkin látszott, hogy az elmúlt hetek kudarcai után bizonyítani akarnak a szurkolóknak. A játékunknak volt dinamikája, könnyedén helyzetbe is kerültünk, egyszerűen arról van szó, hogy semmi nem jött össze. Piqué lövésével lehetne talán a legjobban összefoglalni: 10-ből kilencszer biztosan bevágja a hosszú alsóba, most, amikor finoman szólva sincs toppon a csapat, eltörte a labdát. Ezt a balszerencsét kellene csupán megfordítani, mert ahogy benne volt egy esetleges valenciai pontszerzés, úgy benne volt az is, hogy megrázzák a pofonfát.

Még hat döntő vár ránk. Ha megnyerjük mindet, akkor bizton elmondhatjuk, hogy egy sikeres szezonon vagyunk túl.