totelcamp

A labdarúgás néha olyan, mint a rulett. Teljesen kiszámíthatatlan. Fene sem számított ekkora fordulatra 4-1 után, mivel egyrészt Luis Enrique érkezése óta nem jellemző a csapatra az efféle kiegyensúlyozatlanság, másfelől pedig isten tudja mikor kaptunk utoljára négy gólt kilencven perc alatt. Maga a meccs persze alakulhatott volna bárhogy. Hozhattuk volna a szokásos labdatologatással (hiányzol Xavi), pörkölhetett volna még egyet Suarez is, nyomhatott volna Messi egy mesterhármast szabadrúgásból, ahogyan jöhetett volna az orosz rulett is, ha Coke vagy Rami tökegyedül az ötösünkön állva kicsivel jobban céloz, amíg Bartra a családnak integet,... de kedden még nem ez volt megírva az égi forgatókönyvben. Kedden a sors a mi csodálatos Pedrítónkra várt.

FC Barcelona - Real Sociedad 2-0 (0-0)

Nyilvánvaló, hogy sosem fogják egy lapon emlegetni a klub történetének legfontosabb ollózásával, de hát nem sokszor adatik meg mostanában, hogy megdícsérjük Pedrot, és erős a gyanúm, hogy az utolsó alkalom volt ez. Szóval kicsit úgy jártam, mint john legutóbb Xavival, így kihasználtam a lehetőséget. Utólag visszanézve kicsit túlparáztuk ezt a meccset, tartottunk tőle, hogy amit Moyes adott, azt vissza is veszi. Pedig gyakorlatilag nem forgott veszélyben sem a kapunk, sem a három pont sorsa. A tompaság érezhető volt a Barcán, de hogy ebből mennyi volt a tényleges fizikai fáradtság, és mennyi a spórolás, azt nem tudjuk megmondani. Az viszont biztos, hogy amikor láttuk, a meccs eleji sebesség nem elég, tudtunk egy kicsit pörgetni a játékon, a helyzetek pedig előbb-utóbb góllá váltak. A megnyugtató második gól után tűnt úgy, hogy teljesen szétcsúszunk fejben, senkinek nem volt kedve a maradék néhány perchez. Az összképet nézve azért rendben voltunk, a Sociedad pihent volt, mindenféle nyomás nélkül játszhatott, mégsem sikerült belerondítani a szombatunkba. Sőt, mivel a Valencia elhozott egy pontot a Bernabueból, így négy pont előnnyel várjuk az utolsó két fordulót, tehát elég hazai pályán megverni a kiesés elől menekülő Deport az aranyért.

Megmondom őszintén, az év elején, amikor végig kellett néznünk a "Marquinhos passiót" (és ahogyan a franciák újra keresztbe tesznek), a végén azt kívántam, csak találkozzunk velük a BL-ben, és verjük el a valagukat úgy, ahogyan nem szégyen, a 100 milliós pereputtyukkal együtt a védelemben. Aztán szerdán, bár úgy kezdődött a dolog, mint egy komoly gyomorrontás, később isteni érzés volt látni, hogy vannak még dolgok, amiket nem lehet kilóra megvenni.

Ha már úgy alakult, hogy saját hibám miatt (=túlvállaltam magam) elmaradt az előző értékelő, illendő néhány gondolatot írnom arról a meccsről. Meg másról is, de azt inkább azért, mert akarom.

Nem meglepő (és továbbra sem nevelési célzatú!), de megint vissza kell térnünk az ilyenkor szokásos megjegyzésekhez:

- az utóbbi évek után még mindig nincs helyén a spanyol bajnokság, de nem (lenne) meglepő, ha lassan-lassan végre tényleg kilép(ne) a páros versenyfutásból, ahol a többiek csupán asszisztálnak,

- megint új csapatot építünk, és ez még akkor is igaz, ha normális körülmények között ezt már tavaly letudtuk volna, és mostanra joggal tehetnénk magasabbra az elvárásainkat.

Egyébként ladlac megmondta előre, csak nem hittétek el neki: "Ha valaki mégis ébren bír maradni, annak sem garantált a szórakozás, a Málaga brusztolni fog egy 0-0-ért."

A fentebb ígért illendőségi és akarási gondolatok: