totelcamp

Teljesen őszinte meglepettség ült ki az arcomra, amikor tegnap olvastam vigvik üzenetét a levlistán: tudja vinni a Betis elleni értékelőt. Már persze nem az a meglepő, hogy írni fog, hanem hogy a két ünnep közt spanyol bajnokikat rendeznek. Nem tudom, mikor volt példa erre utóljára, én nem is igazán emlékszek ilyenre. Nyilván az Eb miatt - gondoltam, de aztán gyorsan átpörgettem a legutóbbi nagy válogatott tornák előtti naptárakat, és kiderült, hogy a 2011/2012-es szezonban konkrétan december 18-án becsukták a boltot, és csak január 7-én folytatódott a bajnokság. Jobban örültem volna, ha most is több pihenő jut a játékosoknak, mert ha valaki ellen kiemelkedően fontos a megfelelő fizikai állapot, az a Betis.

Decemberre fordulva megállíthatatlannak tűnik a csapat, ha ma este lenne a BL döntő, nagyon jó eséllyel védenénk címet. Sajnos kevés érem van, amit a naptári év végén osztanak ki, úgyhogy messzemenő következtetéseket nem tudunk levonni, annyit tehetünk, hogy kiélvezzük a bombaforma minden percét, és reménykedünk, hogy sikerül ezt megismételni áprilistól is. Mert abban gondolom senki nem reménykedik, hogy lendületből végigverjük a mezőnyt májusig, Alves is elmondta hétközben, hogy január-február környékén valószínűleg megint jön a megszokott hullámvölgy.

Nyögvenyelős játék, botrányos befejezések, peches kapufák, sérülés sérülés hátán, ami az elpusztíthatatlannak tűnő Messit is utóléri. Miután másfél hét alatt két nagy fülest is kaptunk (bár így visszanézve a Sevilla elleni inkább csak azért fájt, mert az előző helye még sajgott), alig vártuk az egyébként hátunk közepére kívánt októberi válogatott szünetet. Ott aztán varázsütesre magához tért a csapat, bár valószínűbb, hogy sokkal egyszerűbb okai vannak ennek. A legutóbb már vigvik is pedzegette, hogy Lucho végigtolhatott valami alapozást, amire nyáron kevés idő volt, mondván ősszel csak megúszunk egy nagyobb beragadást, cserébe a hajrában ez kamatozni fog. Másrészt Neymar fizikálisan utólérte magát, a tizes helyett tizes lehetett, végleg elhallgattatva a kritikusait, köztük Joey Bartont is. Végül bekövetkezett az, amit október elején a legvadabb álmainkban sem képzeltünk volna - történelmi győzelem a Bernabeuban, olyan siker, amelynek a képkockái pont úgy égnek az agyunkba, mint a 2005-ös 0-3-é, vagy a 2009-es 2-6-é.

Sikerült szintet lépnünk a Sevilla elleni vereség óta, sokkal magabiztosabban lépnek pályára Neymarék, mint ahogy mi is nagyobb kedvvel ülünk a tévé elé. Ne kiabáljuk el, de az utóbbi időben nem sérül meg meccsenként valaki, sikerült a befejezéseken is pontosítani, és a védekezés is kezd halványan a tavalyi évhez hasonlítani - a Getafe kaput sem nagyon talált, holott idén jó formát mutattak saját közönség előtt. A formajavulás egyik fő kulcsa a brazil, aki Messi hiányában vezér tud lenni.

Az informatikus karácsony alkalmából mehetünk Madridba, a legszimpatikusabb fővárosi gárdához - ez persze nem nagy mondás a Getaféról, hiszen a definíció szerint mínusz végtelen Real Madrid mellett az aritmetikát forradalmasító, a mínusz végtelent köbre emelő Atlético van még versenyben a címért*. Mindenesetre így is lehet aggódni, a múlt heti Neymarra irányuló lábvadászat után csak remékenykedhetünk, hogy a hazaiak nem értik félre a "tökfaragás" fogalmát.

Korábban alig vártuk, hogy véget érjen egy-egy válogatott szünet, most meg csak rémülten pislogunk a naptárra, hogy máris oda a két hetes haladékunk. A selejtezők alatt leginkább a sebeinket nyalogattuk, eltiltásoknak mi még nem örültünk ennyire, mint most a támadóink esetében. Száznyolcvan perc bokacsattogás és a fél világ átutazása helyett Neymar és Suárez is arra koncentrálhatott, hogy a lehető legjobb állapotban legyenek, amíg Messi vissza nem térhet. A brazil lenyomott egy rövid alapozást, és a hírek (vagy inkább azok hiánya) az uruguay-i esetében is arra engednek következtetni, hogy kényelmesen volt ideje sérülésprevencióra. Este a Rayo érkezik a Camp Nouba, akikről szívesen leírnánk, hogy tökéletes edzőpartnerek lehetnek, ha nem izzana bennünk tüzes parázsként az elmúlt időszak szervezetlensége és pechszériája.

Nagy örömmel tudatjuk veletek, hogy egy új formátum debütál a blog hasábjain. Bevezetjük a villámbeharangokat, mi időt spórolunk az írással (maximálisan kihasználjuk az a kétszer harminc-negyven perc szabadidőt, ami jutott a napra), ti időt spóroltok az olvasással. Nem tudjuk, hogy lehet ilyen sűrű a naptár, mi legalábbis alig bírjuk a tempót, de ezt ráfoghatjuk az idény eleji formára. Vigoba látogatunk ma este, Luis Enrique korábbi csapata tavaly sem adta olcsón a bőrét.

Hektikusan indul az új idény, valami zavar van az Erőben. Most különösen tudjuk értékelni, hogy egy kicsit lazább időszak jön a szezonkezdethez képest. Rafinha sérülése ha nem is tragédia, de nagyon-nagyon rosszul jött, egyrészt a csapat szempontjából, másrészt ilyen sérüléseknél sosem tudni, hogyan fog visszatérni a játékos. Szerencsétlen bátyja rögtön rá is sérült a visszatérése után, és bár úgy néz ki, a játékának a minősége nem változott, ki tudja, mikor lesz újra problémás az a térd. Giuseppe Rossi tudna mesélni szomorú dolgokat. Szóval fel kell készülni egy új helyzetre, az ilyen könnyebbnek ígérkező hazai bajnokik aranyat érhetnek még.

Mi ez már megint? Erre kell haza jöjjek? Tényleg erre? John jóképű és jóhumorú, ámde annál rejtélyesebb ismerőse a szívemből szólt januárban. Simeone és változó összetételű, viszont lényegében konstans tahóságú csűrhéje jelenleg mérföldekkel veri a szimpátiaskálám negatív végén a Pedróval és Cesckel hígított Chelseat, a jól igyekvő, de fociban kevéssé mérvadó Espanyolt, valamint a Mourinho távozása óta fénysebességgel felfelé törő Real Madridot is. Mindegy, Simeone kitöltötte a Cruyff-féle négy évét, szóval idén széthullanak - és ezt tekinthetik fenyegetésnek.