totelcamp

Rohadt takony geci csapat ez az Atleti – mondta volt egy ismerősöm közvetlenül a meccs után, és minden örömünk ellenére is joggal említhetjük meg a tegnap látott eseményeknek ezt az aspektusát is. Mert ugyan volt/van okunk elismerni azt, amit Simeone ebből a korábbi középcsapatból alkotott, mégis nehéz nem észrevenni (pláne szó nélkül megállni), mostanra mennyire túllőtt a célon.

Tolerálható az, hogy egy csapat a fizikai elemekre építi a játékát, az szintén, hogy motiváltan hajtanak meccsről-meccsre, az viszont már a nagyon nehezen elfogadható kategória, amikor az alattomos utánrúgásokról, a gusztustalan heccelésekről, meg persze az ellenfelek földre lökéséről szól a futballtudományuk.

Még mindig értetlenül állok a tény előtt, hogy miért is nem zavarta le azonnali pirossal mindkét(!) madridi faszt a bíró? Átírták a szabálykönyvet, és újabban már ezeket is meg lehet úszni büntetlenül?

Simeone évek óta jól ismert arról, milyen hihetetlen tűzzel képes a játékosait motiválni, azonban azt gondolom, mostanra eljutott oda, hogy olyan határvonalakat kell átlépnie a szintentartás érdekében, amit sok mindennek minősíthetünk, de focinak semmiképp. A kemény játék rendben van, az ezzel együtt járó gyakori és olykor durva fizikai kontaktok úgyszintén, viszont a folyamatos és nyilvánvalóan tudatos provokáció már nagyon gyenge és elfogadhatatlan eszköz. Ráadásul általában a vesztesek sajátja. De legalábbis elég nagy baj, ha/amikor a sportban eredményre vezethet.

És persze néhány szót a mostanában körülöttünk kialakult helyzetről is illik szólni. A VÁLSÁGRÓL, ha úgy tetszik. Nos, válság márpedig nincs! Illetve van, de legfeljebb annyiban, hogy a vezetőség megérett a távozásra, ostobaság lenne azt gondolni, hogy valami általános és mindenre kiterjedő kórság támadta volna meg a klubot. Ráadásul új sincs a Nap alatt, ugyanaz történik, ami mindig is történt egy-egy eredménytelenebb periódusunkban.

Érzésem szerint semmi mást nem teszünk, mint másoljuk az évezred eleji eseményeket, nagyjából ugyanabból a kiindulási alapból (=eredménytelenség; a koncepció hiánya; utólag hibásnak bizonyuló döntések sorozata; szurkolói bizonytalanság, majd ebből kiábrándultság, bizalmatlanság), szintén nagyjából ugyanoda jutva (=velejéig rohadt az egész rendszer, teljes megújulásra van szükség!). Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt feltételezem, abban is ugyanazon a vonalon haladunk, hogy különböző érdekeltségű külső, illetve belső erők igyekeznek bomlasztani minden lehetséges szinten, a cél pedig szintén adott: a hatalom megszerzése. Bármi áron! Vagy ha úgy tetszik, még ilyen áron is.

Az is értelemszerű, hogy ezeknek az erőknek ki kell(ett) várniuk a pillanatot, amikor támadhatóvá válik a vezetés, elég nehéz ugyanis magyarázatot találni arra, miért is irányítana bárki jobban, amikor éppen szalad a szekér. Ugyanakkor meglehetősen kényes kérdés ilyen előzmények után, hogyan bízhatnánk meg egy/az új vezetésben? Valójában kinek akarnak ők jót? A klubnak, vagy önmaguknak?

Egyéni értékelő:

Bravo – kulcspillanatban vette le a labdát Torres lábáról, akkor és azután még más irányba is fordulhatott volna a meccs – 8

Alves – egyelőre vége az értelmetlen felfutásoknak (lehetséges magyarázat ld. Rakitic), a még értelmetlenebb beadásoknak (lehetséges magyarázat ld. Rakitic), ráadásul minden tekintetben sokkal jobb nekünk, amikor visszavontabban játszik. Főleg, mert most már sorozatosan alkalmazzák az ellenfelek azt a módszert, hogy célzottan rá hegyezik ki a szélsőjátékukat, így verve meg minket – 8

Mascherano – volt bennem némi aggodalom, amikor kiderült, hogy nem plusz egy magas ember kerül Piqué mellé, de olyan okosan sikerült megoldanunk, hogy az Atlético képtelen legyen éppen őrá kihozni a magas labdákat, míg végül ez az óvatosság alaptalanná lett. Főleg az első félidőben látszott rajtunk a szándék, hogy próbáljuk folyamatosan az ellenfél bal oldalára szorítani a labda útvonalát, ezzel csökkentve minimálisra az esélyt, hogy a levegőben győzzenek le minket. És szerencsére megvalósítani is sikerült, így ő is a számára legideálisabb feladatokkal szembesült – még a földön határozottan leütközni az ellenfeleket – 8

Piqué – több alkalommal (6) nyert a levegőben párbajt, mint a másik oldalon Godín és Giménez együttesen (5), ez pedig lényegében le is írja, hogyan sikerült semlegesítenünk az ellenfél egyik alapvető eszközét a gólszerzésre. Ahogy fentebb írtam, ehhez persze kellett az egész csapat, de akkor is tény, hogy ő személy szerint tudott ezúttal kulcsa lenni a védelmünknek. Az már csak az én – korábbi tapasztalatokon alapuló – bizalmatlanságom, hogy még nem merem egyértelműen kijelenteni: végleg túllépett a saját árnyékán és képes lehet hosszútávon a védelem megbízható alapja, esetleg vezére lenni - 8

Alba – mivel most már lényegében kijelenthető, hogy a támadóink a csapatjáték helyett inkább önállóan oldják meg a gólszerzést, nála is meccsenként változó az, mennyire szükséges megtámogatnia a szélsőjét. Tegnap például az a figura adta magát, hogy ezzel nem kellett kiemelten foglalkoznia, ennek ellenére is több alkalommal és jó érzékkel tudta Neymart megsegíteni azzal, hogy területet ad neki az ellenfelek elmozgatásával. Emellett továbbra is jellemzően visszaér védekezni, ezzel pedig nagyon sokat ad a hátsó sornak is. Ami viszont mostanában nagyon feltűnő, hogy milyen gyakran jön ki éppen rá a lépés labdákat kifejelni a saját kapu elől. Rendre (és tegnap ráadásul szándékosan) eltolód(t)unk Alves (=a jobb oldalunk) felé védekezésben, így aztán nagyon gyakran ő lesz az, aki a tizenegyes magasságában helyezkedik a beívelésekre. Ez persze csak addig működhet jól, amíg nem kerül szembe egy-egyben igazán jól fejelő ellenféllel, mint ahogy láthattuk is már a szezon során néhányszor – 8

Busquets – már az első félidőben is érezhető volt, de a másodikban jött el igazán a pillanat, amikor piszokul nagy szükségünk volt a higgadtságára a labdakihozatalokban. Kiválóan sikerült megfelelnie ennek az elvárásnak, én kulcsszerepet tulajdonítok neki abban, hogy végül nem tudott az Atlético letámadása igazán eredményes lenni – 8

Iniesta – az első félidő sokkal inkább szólt arról, hogy a védekezésben jeleskedett, a másodikban viszont már sikerült villantania néhányat a legjobb önmagából. Ebben a szezonban talán először fordult elő az, hogy visszanyúltunk egy korábban megszokott játékelemhez: a szélső védő inkább visszavontabban játszik, ő pedig így nem csupán a szokott posztján mozgott, de területet is kapott ahhoz, hogy a támadásokkal felléphessen. Busquets-hez hasonlóan őt is kulcselemnek éreztem abban, hogy az Atlético magas letámadása kevésbé tudott hatékony lenni – még mindig annyira félnek tőle, hogy biztos, ami biztos alapon az első adandó alkalommal felrúgják. Ezzel viszont nekünk adnak időt és területet a játék folytatására – 8

Rakitic – a Pep csapat egyik kiemelten fontos eleme az Alves-Messi-Pedro hármas volt a jobbszélen és egészen tegnap estig ez olykor hiányzott is nekünk. Ha, és amikor nem számíthatunk erre a létszámfölényre a jobb oldalon, Alves felfutásai értelmetlenné válnak, mert hiába marad szabadon, mire érdemben tehetne valamit, már ketten-hárman úgyis kizárnak rá. Így jobb híján az a lehetőség marad számára, hogy alibi passzokat dobál, vagy érdemi haszon nélkül beadogat. Ugyanakkor hiába lenne a szándék hatékonyabbá tenni a játékot ott is, ha Xavi ösztönösen nem lép elég közel az oldalvonalhoz, így Alves is jellemzően magára marad a kétvonalas ellenfél védelmi vonalaknak köszönhetően, mert a támadók és a középpálya is túl messze helyezkedik tőle. A másik lehetőség az, amit tegnap láthattunk – visszatérünk egy korábban már jól bevált játékelemhez. Ennek persze érdemi része az is, hogy Messi kilép a vonal mellé, de nem igazán ez a kulcsmomentum ebben, hanem a középpályás, aki nem középre mozog, hanem a vonalhoz közelebb, hogy kialakítsa a háromszöget, amely ráadásul elég kicsi ahhoz, hogy érdemben labdát is lehessen mozgatni benne. Tegnap Rakitic lett az, aki „a régi Pedrót játszotta” ebben a hármasban, kiegészítve azzal, hogy van benne elég sebesség Xavi védőmunkáját is kiváltani és van benne elég határozottság, hogy még egy ütköző középpályást adjon nekünk. Egy szó, mint száz: felesleges ezt tovább bonyolítani, felesleges különböző variációkat tovább kutatgatni, ott és úgy kell őt játszatni, ahogy tegnap! „Három játékost kapunk” egyetlen embertől, ez pedig bármelyik csapat számára megfizethetetlen előny – 9

Suárez – olvastam véleményeket, miszerint erősen kilóg a támadóink közül azzal, hogy kevésbé ügyes a labdával, de máris megpróbálom cáfolni ezt a véleményt azzal, hogy a maga kontextusába helyezem. Messi a miatt a világ legjobbja, mert nincs(!) a Földön senki pillanatnyilag, aki nála jobban képes lenne a labdával bánni. Neymar lassacskán már kezd felnőni hozzá ebben az értelemben, de még mindig arról beszélünk, hogy egy százévente születő klasszis a mértékegység. Való igaz, a két labdazsonglőrhöz képest olykor dadog a labda Suárez lábán, ugyanakkor nekünk sokkal fontosabb az, hogy végre meg van az évek óta áhított harcos-hajtós beállósunk. A játékos, aki területet nyit a többieknek, aki folyamatosan lefoglalja és lefárasztja az ellenfelek védőit, amikor pedig arról van szó, erőből szerez gólokat. Az biztos, hogy utóbbiban még időre van szüksége ahhoz, hogy igazán a csapatba épüljön, de a szemünk előtt válik egyre inkább kézzelfoghatóvá egy olyan támadóhármas, ami nagyon ritka kincs a futballtörténelemben – 8

Neymar – nem tudom, jó-e, vagy sem, de egyre inkább érezhető az, mennyire meghatározza a játékát Messi. Amikor az argentin jó napot fog ki, ő is pörög tízezerrel, amikor azonban nem… Nagyon tetszett, ahogy felvette a kesztyűt a provokációkkal szemben, éppen eléggé unalmas volt már a sok-sok „jófiút” bámulni nálunk. (Olvashattunk arról, kölcsönösen milyen jó hatással tudott lenni egymásra a túlzottan is laza Piqué és a néha már túlzottan is fegyelmezett és koncentrált Puyol, talán kimondhatjuk, hogy a szemünk előtt formálódik most egy hasonló kapcsolat Neymar és Messi között.) Szintén nagyon tetszett, ahogy már a létezésével kiprovokálta az Atlético játékosok frusztrációját, mert sorozatosan képtelenek voltak tartani. Ráadásul tegnap megint dobott pár olyan váratlan figurát, amik miatt igazán élmény nézni őt a pályán – 9

Messi – valószínűleg soha nem tudjuk már meg, valóban volt-e feszültség közöttük Luis Enriquével, mert az Elche meccsre a közönség olyan szépen beszopta a sajtó hadjáratát, hogy önmaga idézte elő azt. Hét közben még úgy tűnt, ha nincs is feszültség, a behülyített szurkolók maguk fogják előidézni azzal, hogy nyilvánosan és határozottan állást foglalnak a kedvencük mellett és az edzővel szemben. (Egyébként meg mi van akkor, ha mégis volt/van köztük feszültség? Semmi. Volt itt nálunk már bőven elég "ájlávjú", meg egymás ajnározása, éppen itt az ideje, hogy néha kicsit megpezsdüljön az öltöző, hátha mindenki ráébred, hogy tovatűntek a könnyed és szép napok.) Tegnap óta viszont az is elég egyértelmű, hogy ez a feszültség abban a formában biztosan nem létezett, ahogy azt tálalták, ugyanis Messi számára ennél nagyobb esély nem is adódhatott volna egy edzőbuktatáshoz. Ő azonban nem élt vele, sőt! A pontszám nem csak önmagában a pályán látottaknak szól, hanem annak, hogy a csapat érdekében hozta a legjobb önmagát, így lezárva egyes kérdéseket és kétségeket – 10

Amely kérdésekről és kétségekről már most tudhatjuk, hogy abban a pillanatban ismét erőre kapnak, amint elszenvedjük a következő vereséget. És máris nyugodtan felkészülhet mindenki arra, hogy lesz még ilyen alkalom. Ráadásul még ebben a szezonban!