totelcamp

Aki a kezdetek kezdete óta velünk van - és szerencsére akad néhány ilyen levakarhatatlan jómadár -, biztosan emlékszik rizla Grindhouse-ára, ami hosszú ideig a beharangozó posztok egyetemes etalonja volt - vagyis talán még mindig az. Sodró lendülete, metaforavilága, és szívünknek kedves tartalma feltette a polcra közvetlenül a Biblia illetve A fajok eredete mellé - mindenkinek ízlése szerint. Igazi kisstílű pöcsség bő négy esztendővel a poszt keletkezése, és másfél évvel Mourinho távozása után reflektálni erre az írásra - szóval most ez következik.

Azt hiszem kevés szurkoló várja ma igazán a délutáni mérkőzést. A nagyvadra fáj a fogunk, látni akarjuk, hogy mire vagyunk képesek a Premier League legutóbbi bajnoka ellen, vajon ellenük is éreződik-e majd az a brutális erő, ami mostanában a Barcát jellemzi. Persze az elvonási tünetek csillapítására a Málaga is jó lesz. Minimális változásokat várunk csak a legerősebb kezdőhöz képest, a legnagyobb félelmünk pedig a sérülések mellett az, hogy a csapat is velünk együtt a Cityre koncentrál.

Scholes (a.k.a. ginger ninja) a napokban tett egy viszonylag nagy port kavaró nyilatkozatot, amiben meglehetősen élesen bírálta a jelen Manchesterét, speciálisan Lajosok Edzője Lajost (gyk. Enrique, Figo és van Gaal), illetve az egyesület csatárait, leginkább Szegény Ember Drogbája Falcaót és Egyszer Ágyús Mindig Ágyús Fabregast van Persiet. Mondjuk pont leszarom, hogy mit kínlódnak egymással a sajtóban a Vörös Ördögök, de Scholesy van akkora fociprofesszor és ember a szememben, hogy adjak a szavára, és most szólott egy különösen érdekeset, ami nekem nagyon megtetszett: "[...] Ahogy mindig is mondtam, a fociban csak annyira vagy jó, amennyire a két csatárod az, [...]"

Egy lépés választ el csupán attól, hogy újra kiharcoljuk a döntőbe jutást a Király Kupában. Mivel a legerősebb ellenfélnek számító Atleticót magabiztosan ejtettük ki, sokan már végső győzteskén tekintenek a csapatra. Tény, hogy jó eséllyel kerül ez a serleg a Camp Nou múzeumába, de nagyon keményen meg fogunk izzadni odáig, elég csak végignézni az ellenfeleken. A rossz formában lévő Bilbaoról is frissek az emlékek, az Espanyol meg formától függetlenül rúgdosódik a derbiken. Én vállaltam a hálás feladatot, hogy megpróbáljak a mai összecsapás elé írni valamit, úgyis olyan régen láttuk, mire képes ez a Barca ez ellen a Villarreal ellen.

"Mi van, mi?" - vághatnánk a spanyol sajtó szemébe a kérdést. Pár hete még egy hatalmas katasztrófa képével riogattak, ahol az edző fél év után ultimátumot kap, ahol a klubikon és a főnök kifejezetten rossz viszonyban van, és ahol egyébként is óriási a káosz. Persze nem zörög a haraszt, szokták mondani, szóval biztos, hogy vannak problémák, de ezt szerencsére most feledtetik velünk a pályán látottak. Egyértelmű pozitív változások látszanak a csapat játékán, Lucho kezdi igazolni, hogy tavaszra érik be, amit ősszel elvetett. Ha valaki még nem unná, akkor egy Barca - Elche párharccal megyünk tovább a hétvégén, ami reményeink szerint nem lesz megerőltetőbb, mint a kupában volt, így lehet egy kicsit pihenni a szerdai visszavágóra.

Az Atlético és a Barcelona természetesen sokszor találkozott már a spanyol kupa hosszú történelme során. Egy összecsapás azonban kiemelkedik a többi közül - számunkra most nem csak azért, mert a modern kor talán legnagyszerűbb mérkőzését hozta a Camp Nouban a visszavágó, hanem azért is, mert éppen abban - az általunk is nemrégiben felidézett - 1996-1997-es szezonban került rá sor, amikor Simeone még az Atlético, Luis Enrique pedig a Barca vezére volt. Mármint a pályán természetesen. [Később, a 2003-2004-es évadban újra egymásnak feszült Cholo és Locho Lucho, de akkorra már mindketten túl voltak a zenitjükön.]

A körülmények úgy hozták, hogy mi már december elején elkezdjük a Bajnokok Ligája kieséses szakaszát, sőt, az ellenfél erősségét nézve akár egy negyeddöntőként is tekinthetünk a párharcra. Hazai pályán kell legyőznünk a párizsiakat a csoportelsőséghez, és bár akkor sincs tragédia, ha nem sikerül, mégis csak iszonyat furcsa lenne, a 2006-2007-es szezon óta ugyanis mindig az élen zártuk az őszt. Most azonban egy igazán komoly ellenfelet kaptunk, az utóbbi idők leggyakoribb, 4-1-1-es mérlege csak a második helyhez elég, vagyis tényleg az van, hogy a szokásos őszi BL teljesítményünkre rá kell pakolni egy lapáttal, különben mi is, és a minket kapó csoportelső is húzhatja a száját.

Az összes bajnoki közül talán az Espanyol-meccs elé a leghálásabb feladat beharangozót írni, hiszen a végtelenségig lehet szidni őket mindenféle következmény vagy megbánás nélkül. Hiszen említésre méltó eredményük régóta nincs, stílusuk még annyira sem, ahogy nagy jövő előtt álló játékosról sem tudunk beszélni esetükben, így aztán általában annak rendje és módja szerint el is verjük őket, pláne hazai pályán. Ha pedig valami gebasz miatt ez mégsem történne meg, még mindig mondhatjuk, hogy buszparkolós antifutball ellen nem tudunk játszani, és különben is három kiállítást úsztak meg (ez utóbbi persze akkor is igaz, ha nyerünk). Ha pedig sikerült jóízűen kifröcsögnünk magunkat eszpányol-ügyileg, akkor sem szól vissza senki, mert eddigi tapasztalataim szerint nincs olyan szurkolójuk, aki egyúttal a magyarul beszélők halmazába is beletartozna, és esetleges kivételként csak olyasvalakit tudok elképzelni, aki valamilyen speciális oknál fogva kötődik az Espanyolhoz (például hogy kisfia, nagybácsija, kutyája ott játszott).