totelcamp

Aki a kezdetek kezdete óta velünk van - és szerencsére akad néhány ilyen levakarhatatlan jómadár -, biztosan emlékszik rizla Grindhouse-ára, ami hosszú ideig a beharangozó posztok egyetemes etalonja volt - vagyis talán még mindig az. Sodró lendülete, metaforavilága, és szívünknek kedves tartalma feltette a polcra közvetlenül a Biblia illetve A fajok eredete mellé - mindenkinek ízlése szerint. Igazi kisstílű pöcsség bő négy esztendővel a poszt keletkezése, és másfél évvel Mourinho távozása után reflektálni erre az írásra - szóval most ez következik.

Mourinho három éve a Realnál nem volt diadalmenet. Az az igazság, hogy amennyire úgy tűnt az elején, hogy  José a Madridnál "arculatot teremt, stílust kreál és kultúrát terjeszt", valójában ősi riválisaink ilyesminek már jó ideje nincsenek híján. De még ha igazán szükség is lett volna rá, egy sztáralakulat újradefiniálásához egy Johan Cruyff, de minimum egy Sir Alex Ferguson kell - egy arrogáns, öntelt, egoista senkiházi ehhez kevés. A Bernabeu lelátóinak műértő publikuma megrágta, megízlelte a portugál mestert, majd a sznob borkóstoló egyszerre undorodó és pökhendi eleganciájával az asztal közepére helyezett köpőtálba továbbította.

A Realnak ugyanis - mint minden valamire való nagy csapatnak - már régóta van saját stílusa, arculata, identitása. Más kérdés, hogy ez nekünk mennyire szimpatikus, illetve hogy egy adott periódusban a vezetőség ezt mennyire veszi tudomásul. Ami biztos, hogy Josével pazarul produkálták azt, amit a bridzsben "misfit"-nek hívunk - hiába gondoltuk hogy "pontosan ez [José] az, amire az elanyátlanodott, butácska Real Madridnak szüksége volt".*

Az angol nagycsapatokra is azonnal tudom  a stílusjelzőket dobálni: a Liverpool őszinte, a Manchester United pengés, az Arsenal játékos, a Chelsea szar. És akkor mondjunk már gyorsan egyet a Cityre is? Izé... Gazdag? Persze hogy is lehetne egy olyan csapatnak stílusa, amelyik bugyikékben játszik? Az egy nem létező szín, értitek, kék bugyit senki nem hord - vagy azért, mert kék, vagy azért, mert bugyi. Amennyire én látom, Abramovics a pénze mellé anno azért valóban bevásárolt Mou-val. Egy patinás klubot ugyan nem volt képes a saját képére formálni, de a korábban az árral sodrodó, majd hirtelen mesés vagyont öröklő erős középcsapat Chelseavel azonnali volt a szerelem, s némi félrekúrás után valószínűleg végleg össze is házasodtak, egyúttal le is tették a klub eszmei alapjait. Nos, a City egyelőre vár az ő Mourinhójára.

A múlt heti elemzés legnagyobb tanulsága az volt, hogy Pellegrininek mennyire gőze sem volt, mit kezdjen a Barcával. És ez nem kizárólag annak köszönhető, hogy a chilei mester hótfogalmatlan, hanem egyszerűen nem abban gondolkodik - hiszen nem is gondolkodhat abban - hogy az alapjátékot mivel fűszerezze, finomhangolja, ugyanis a City a Barca ellen egyelőre azt sem tudja egyértelműen eldönteni, támadjon vagy védekezzen. Az Arsenal, a Manchester United, a Chelsea el tudja, de még egy közepesen gyatra Liverpool is. A City nem.

Számomra ez a City a rendszerváltás újgazdagparádéja a focipályán. Rolexet hordanak, de hegyomlás terepjáróval közlekednek, elegáns éttermekbe járnak, de szigorúan suhogós melegítőben, rendszeresen vesznek könyveket, de csak amiket Hajdu Péter jegyez (gondolom, írt már könyvet). Az eszközök adottak, megvan a motiváció is, de a klasszis még valahogy hiányzik.

A Citynek valóban szüksége lenne egy igazán tökös-karakteres edzőre (vagy egy rettentően karakán játékosra), aki stílust teremt és identitást kreál, a sztárigazolás gyöngyöket valódi nyaklánccá fűzi, nem utolsó sorban lecseréli a bugyikék mezt. Le kellene rakniuk egy igazi nagycsapat alapjait, amire aztán már lehet innovatívan építkezni. Nem tudom persze, ezt miként kell csinálni, de határozottan úgy érzem, hogy ez nem történt egyelőre meg. Ettől még nyilván úgy verhetnek el minket, hogy pislogni sem lesz időnk. A globális rendezőelv (vélt vagy valós) hiánya nem jelenti azt, hogy egy-egy mérkőzésen ne érezhetnének rá a csízióra, arról nem is beszélve, hogy ilyen minőségű játékosok gyakorlatilag edző nélkül is megcsaphatnak akárkit.

Őszintén szólva, mi Barca-drukkerek egy kicsit persze túlmisztifikáljuk ezt az egész identitás meg stílus dolgot, hiszen a korábbi vezetőség erre alapozva húzta fel, találta ki újra a csapat marketingstratégiáját. Az "önmagunk maradtunk" tautológia többször hangzott el játékosaink szájából egy-egy vereség után, mint egy átlagos kiszavazó showban - pedig az azért nagy szó. Mindenesetre most, hogy a jelenlegi taktikai folyamatok a 2008-2011 közötti aranykor szellemiségétől némileg távolodni látszanak, mindenképp felmerül a kérdés: mennyire jó ez nekünk?

Az én véleményem - amit a blogger kollégák is csak részben osztanak -, hogy elég jó. A Barca-stílust mostanában szokás a tiki-takával azonosítani - szerintem ez ebben formában tévedés. Ha megnézzük mondjuk a klub modernkori (tehát Cruyff edzősködésétől számított) történelmét, a labdabirtoklásra épülő támadó szellemű játékon felül mindenképp domináns tényező volt például a szélek kihasználása, és a klasszikus kilences alkalmazása. Ezekhez - modern köntösbe öltöztetve természetesen - visszakanyarodni semmiképp nem a stílus elvesztése, hanem pontosan a követendő, az alapokat megőrző, de egyébként állandó megújulásra törekvő  út - ahogy persze Guardiola munkája is ezt az elvet követte.

Az ördög természetesen mindig a részletekben rejtőzik, így a fenti elmélkedések csak perspektívában értelmezhetőek, a konkrét mérkőzésre alig-alig húzhatóak rá. Annyi biztos, hogy Busquets kiesése még az átalakúló Barca számára is óriási érvágás, a passzjátékunk, a középpályás labdabiztosságunk azért továbbra is alapkövei a takitikának, és az elmúlt meccsek alapján úgy tűnik, hogy Sergio pótlását nem nagyon tudjuk megoldani, még ha ez eddig pontokba nem is került. Másrészről a Citynek most nem kell gondolkodnia, hogy álljon hozzá a meccshez, "okosan" kiharcolták maguknak otthon, hogy az elejétől kezdve támadásra legyenek kárhoztatva.

Mindenképp érdekes mérkőzésre van tehát kilátás, idén már volt egy-két alkalmunk megfigyelni a masszívan letámadott Barcelonát (főképp a kupában az Atléti és a Villarreal ellen), és egyrészt nem mondhatni, hogy brillírozott a csapat ilyenkor, másrészt viszont a végén rendre jól jött ki a pofozkodásokból. Egy viszonylag gyors gólváltás abszolút nem lenne meglepő fejlemény, egyébként pedig az dönthet, hogy a City védelme mennyire tud egyénileg felnőni a feladathoz, valószínűleg rendszeresen kell majd egy-egy elleni párharcokat nyerniük Messi, Neymar vagy éppen Suárez ellen.

A BL-ben a nyolc közé jutásért minden csapatnak meg kell küzdeni. Még akkor is így van ez, ha 2007 óta eléggé el vagyunk e tekintetben kényeztetve. Valljuk meg, a szívünk mélyén azért számítunk most is a továbbjutásra - már csak azért is, mert egy kiesés most duplát sebezne, nem csak a BL-t felejthetnénk el, de a hétvégi, egyelőre nem beszélünk róla, csak a Cityre koncentrálunk bajnokira is közvetlen hatással lenne. Most ezt szorozzuk fel azzal, hogy így vagy úgy, de mégis a regnáló angol bajnokkal játszunk.

Elérkeztünk tehát a szezon első csúcspontjához. Ha ez a hét jól sikerül, akkor várhatóan lesz még ennél feljebb is, de azért aki ettől nem érez bizsergést a sípcsontjánál és a tarkójánál, az szégyellje magát. Az ilyen meccsekért érdemes szurkolónak lenni, felső polcos legális drog - tessék kiélvezni!

Bajnokok Ligája nyolcaddöntő, visszavágó
Barcelona, Camp Nou, 2015. március 18., 20:45
jv.: Gianluca Rocchi

A várható kezdők

Barcelona: ter Stegen, Alvés, Piqué, Mathieu (Bartra), Jordi Alba, Mascherano, Rakitic, Iniesta, Messi, Suárez és Neymar

Manchester City: Hart, Zabaleta, Kompany, Mangala, Kolarov, Fernando, Yaya Touré, Milner, David Silva, Nasri és Agüero

*Annyiban persze ferdítek, hogy Mourinho azért valóban jelentősen összekapta a Madridot.