totelcamp

Éreztem én, amikor rám jutott az értékelő, hogy nem lesz könnyű menet, de erre a már-már groteszk forgatókönyvre még én sem számítottam. Hölgyeim és uraim, az van, hogy Luis Enriquével immárom harmadik alkalommal sikerült leverni az Atletico Madridot, ráadásul teljesen megérdemelten. Ha valaki ilyesmit állít újév környékén, hogy januárban majd szórunk három ilyen meccset ez ellen a brigád ellen, azt belöktem volna pucéran a Kék Osztriga bárba egy tubus vazelinnel a kezében. Efféle győzelmi sorozatot utoljára egyébként egy bizonyos Pep Guardiolával sikerült véghez vinni...

Valószínűleg mindenki látott már életében elég amerikai filmet ahhoz, hogy tudja, az apa karakternek arrafelé az a legfontosabb dolga, hogy a gyermek karaktert folyamatosan trükkösebbnél is trükkösebb sportstatisztikai adatokkal vizsgáztassa. A gyermek pedig akkor felel meg az ideálnak, ha könnyedén sorolja a hazafutás/lepattanó/tácsdáun számokat, illetve azokat a sportolókat, akik azok rekordjait tartották/tartják.

A helyes válaszokért cserébe pedig nem más a jutalom, mint apa karakternek - minden elfoglaltsága ellenére is - a gyermek meccsén való megjelenése, melynek egyenes következménye, hogy gyermek addig hiába volt csupán megtűrt és lenézett peremember, apa karakter személyes jelenléte következtében azonnal legyőzhetetlenné válik. Majd amikor a többiek vállukra emelik a nap hősét - és amúgy meg mindenki boldog - a kép az égre emelt kezű gyermekkel a középpontban kimerevedik, a háttérbe bekúszik a csillagos-sávos lobogó mi pedig végignézhetjük a stáblistát, és elmerenghetünk a "bármit elérhetsz, csak igazán akarnod kell!" kijelentés mindent felülíró igazságán.

Vagy nem…

Két évvel ezelőtt Lionel Messi és Cesc Fábregas kapcsolata - amely egyike volt a futball egyik legtökéletesebb támadó és középpályás közötti kapcsolatának - még teljes fényében ragyoghatott, azonban utóbbi távozása után Messi váratlanul magára maradt a Camp Nouban.

Elnézve a tegnapi meccset, lett egy tippem arra, már az elején mit érdemes figyelnünk ahhoz, hogy tudhassuk, a Barça melyik arcára számíthatunk aznap. Merthogy már több is van. De legalábbis kettő.

Ha az embert igazságtalanság éri, és az ezért őt megillető kompenzáció elmarad, frusztrált lesz. Aztán ahogyan nő ezen igazságtalanságok száma, egyenes arányban növekszik a frusztráció is, amíg az ember úgy nem dönt, felveszi a kesztyűt... onnantól pedig karaktertől függően reagál bizonyos helyzetekre.

Mivel a válságnak pillanatnyilag vége, marad időnk olyan eseményekről szót ejteni, amik gyakori beszélgetésekre - olykor vitákra - késztették/késztetik a Barça szurkolóit, lényegében már a szezon kezdete óta. Ezen belül is van egy olyan téma, ami jellemzően megosztja a tábort, ez pedig Xavi jelenlegi helyzete és/vagy szerepe a pályán. Múlt héten botlottam bele valamibe, ami ha nem is adhat teljes értékű választ, talán segíthet megérteni, miért is csábította vissza őt Luis Enrique, illetve miért is ragaszkodik - első ránézésre ostoba módon - ahhoz, hogy minél több percet kapjon a pályán.

Rohadt takony geci csapat ez az Atleti - mondta volt egy ismerősöm közvetlenül a meccs után, és minden örömünk ellenére is joggal említhetjük meg a tegnap látott eseményeknek ezt az aspektusát is. Mert ugyan volt/van okunk elismerni azt, amit Simeone ebből a korábbi középcsapatból alkotott, mégis nehéz nem észrevenni (pláne szó nélkül megállni), mostanra mennyire túllőtt a célon.

Tolerálható az, hogy egy csapat a fizikai elemekre építi a játékát, az szintén, hogy motiváltan hajtanak meccsről-meccsre, az viszont már a nagyon nehezen elfogadható kategória, amikor az alattomos utánrúgásokról, a gusztustalan heccelésekről, meg persze az ellenfelek földre lökéséről szól a futballtudományuk.

Még mindig értetlenül állok a tény előtt, hogy miért is nem zavarta le azonnali pirossal mindkét(!) madridi faszt a bíró? Átírták a szabálykönyvet, és újabban már ezeket is meg lehet úszni büntetlenül?

Barca drukkernek lenni sohasem unalmas. Vagy a fellegekben járunk és az önbizalomtól át tudnánk gázolni az egész világon, vagy eluralkodik rajtunk "mifolyikittgyöngyösön?!" fíling és a nap se jön föl többet. Az elmúlt napok/hetek történései után tehetetlenül kell végignéznünk, ahogy a klub a szemünk láttára zabálja fel saját magát. Éveken át figyeltük, hogyan szivárognak el a kulcsemberek a vezetőségből és az edzői stábból. Írtuk, mondtuk, éreztük, hogy ennek egyszer még meglesz a maga böjtje. Jelentem, eljött a nap!

Még tavaly decemberben esett meg az eset, hogy Gaggio1981 az egyik kommentjében olyan sikerülten szedte pontokba a klub, a csapat jelenlegi problémáit, hogy azonnali lájkcunamit idézett elő az olvasók köreiben.

Frissiben fel is ajánlottam neki, hogy gyúrja át az alapanyagot leközölhető poszttá, ami meg is történt, a továbbiakban pedig el is olvashatjátok. Tekintsük az írást egyfajta összefoglaló óévbúcsúztatónak (persze utólag, mert mostanra tudtam elkészülni vele), a szó ettől a pillanattól Gaggióé.

Illetve csak majdnem, mert:

Szolg. közl. 1.: decemberben, amikor az írás született, még nem tudhattuk, hogy Zubizarreta tegnap ki lesz rúgva. Ez persze evidencia, de hátha akad, aki számára nem…

Szolg. közl. 2.: decemberben még nem láttuk a hétvégi meccset. Szintén evidencia, de hátha akad, aki számára nem...

Éric Abidal december 19-én 35 évesen az Olympiakos játékosaként jelentette be visszavonulását. Nem így kellett volna történnie. Éric Abidalnak a Barcából kellett volna visszavonulnia, ahogyan Puyol is tette, ahogyan a klub legnagyobbjai tették.