totelcamp

Rohadt takony geci csapat ez az Atleti - mondta volt egy ismerősöm közvetlenül a meccs után, és minden örömünk ellenére is joggal említhetjük meg a tegnap látott eseményeknek ezt az aspektusát is. Mert ugyan volt/van okunk elismerni azt, amit Simeone ebből a korábbi középcsapatból alkotott, mégis nehéz nem észrevenni (pláne szó nélkül megállni), mostanra mennyire túllőtt a célon.

Tolerálható az, hogy egy csapat a fizikai elemekre építi a játékát, az szintén, hogy motiváltan hajtanak meccsről-meccsre, az viszont már a nagyon nehezen elfogadható kategória, amikor az alattomos utánrúgásokról, a gusztustalan heccelésekről, meg persze az ellenfelek földre lökéséről szól a futballtudományuk.

Még mindig értetlenül állok a tény előtt, hogy miért is nem zavarta le azonnali pirossal mindkét(!) madridi faszt a bíró? Átírták a szabálykönyvet, és újabban már ezeket is meg lehet úszni büntetlenül?

Bár a cím sugallhatná, hogy itt most a döntetlen és a kilátástalan játék miatti kesergés következik, egyáltalán nem erről van szó! A kesergésen már rég túl vagyunk, láttuk éppen elég alkalommal, mikor és hogyan nem működik a csapat, én sokkal inkább azt érzem, eljött az idő elfogadni és a múlton való rágódás helyett előrenézni. Majd előrelépni.

A Pep által felépített játékrendszer lényegében évek óta döcög, rosszabb esetben kiderül, hogy reménytelen és eredménytelen ezen az úton továbbhaladni. Én pedig azt gondolom, Luis Enrique meg is értette ezt, sőt lépéseket is tesz annak érdekében, hogy változtasson.

Bár konkrétan a tegnapi meccsben is voltak jelek, amik ezt igazolták, inkább érzem a szezon eddigi egészében, hogy talán történik is valami, nem csak beszélünk róla, hogy kellene.

Megmondom őszintén, az év elején, amikor végig kellett néznünk a "Marquinhos passiót" (és ahogyan a franciák újra keresztbe tesznek), a végén azt kívántam, csak találkozzunk velük a BL-ben, és verjük el a valagukat úgy, ahogyan nem szégyen, a 100 milliós pereputtyukkal együtt a védelemben. Aztán szerdán, bár úgy kezdődött a dolog, mint egy komoly gyomorrontás, később isteni érzés volt látni, hogy vannak még dolgok, amiket nem lehet kilóra megvenni.

Az összes bajnoki közül talán az Espanyol-meccs elé a leghálásabb feladat beharangozót írni, hiszen a végtelenségig lehet szidni őket mindenféle következmény vagy megbánás nélkül. Hiszen említésre méltó eredményük régóta nincs, stílusuk még annyira sem, ahogy nagy jövő előtt álló játékosról sem tudunk beszélni esetükben, így aztán általában annak rendje és módja szerint el is verjük őket, pláne hazai pályán. Ha pedig valami gebasz miatt ez mégsem történne meg, még mindig mondhatjuk, hogy buszparkolós antifutball ellen nem tudunk játszani, és különben is három kiállítást úsztak meg (ez utóbbi persze akkor is igaz, ha nyerünk). Ha pedig sikerült jóízűen kifröcsögnünk magunkat eszpányol-ügyileg, akkor sem szól vissza senki, mert eddigi tapasztalataim szerint nincs olyan szurkolójuk, aki egyúttal a magyarul beszélők halmazába is beletartozna, és esetleges kivételként csak olyasvalakit tudok elképzelni, aki valamilyen speciális oknál fogva kötődik az Espanyolhoz (például hogy kisfia, nagybácsija, kutyája ott játszott).

Eseménydús napok/hetek/hónapok állnak mögöttünk. Megtudhattuk például, hogy Messi elhagy minket, azt is, hogy a szezon végén következik be az esemény, valamint azt is, hogy mindezt teszi azért, mert - CR-rel ellentétben - a klub nem volt, és most sem hajlandó kampányolni az újabb Aranylabdájáért.

De megtudhattuk azt is, hogy Vermaelen hamarosan pályára léphet. Immár negyedik alkalom lesz, amikor ezt bejelenti a klub, majd mégis titokzatoskodunk egy kicsit, hogy aztán mégis csak ismét bizonytalanná váljon a lehetséges időpont. A bizonytalanság immár a múlté, biztosan tudjuk, hogy 4-5-6 hónap és máris bemutatkozhat a nyári igazolásunk.

De ennek kapcsán megtudhattuk azt is, hogy a tilalom ellenére is igazolni szeretnénk egy játékost, majd azt is, hogy mégse.

Okkal voltunk óvatosak a meccs előtt, most pedig okkal vagyunk elégedettek, boldogok, de akár büszkék is. Nagy szavak és az utóbbi években - Barça szurkolók lévén - hozzá is szokhattunk, de tegnap este valóban TÖRTÉNELMET láthattunk a pályán.

Persze, hogy számtalanul sok elnézésnek, valamint bocsánatnak kérésével kell kezdenem a posztot, mert kizárólag az én hibám, hogy elmaradt az Ajax értékelő.

Nem magyarázkodás, csupán tény, hogy hiába próbáltam megalkotni, egyéb kötelezettségeim következményében annyiból álltak utóbbi napjaim, hogy vagy el voltam foglalva az egyéb kötelezettségekkel, vagy félájultan beestem az ágyba, ott pedig alvással múlattam az időt.

Ugyanakkor ebben a helyzetben is van valami, ami mégis jó: egy poszttal letudunk kettőt! Merthogy máris nyakunkon az újabb bajnoki forduló.

Ha nem olvasom vigvik beharangját, őszintén mondom, nem tudtam volna arról, mennyivel esélyesebb volt előzetesen a Madrid nálunk. Arra szokás szerint fel voltam készülve, hogy a meccs esélyei kiegyenlítettek, különösebb elvárásaim se voltak önmagunk felé, tekintve, hogy (át)alakulóban vagyunk, és a szezon első komolyabb erőpróbáját már korábban elbuktuk, a PSG ellen.

Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez a párharc jó ideje apróságokon múlt/múlik/múlhat, mert még akkor is igaz volt ez, amikor érezhetően és jellemzően mi domináltuk azt. Az utóbbi évekből gyakorlatilag az 5-0-t tartom az egyetlen olyan meccsnek, ami minden szempontból egyértelmű volt, még a 2-6-ban is voltak momentumok, amiknek köszönhetően könnyen alakulhattak volna másképp is az események. Nem beszélve a többiről, amik eredményeikben se voltak lehengerlően egyértelműek.

Nem tudom, mi lehet az oka, de évről-évre beigazolódik a feltételezés, miszerint egy új edző (új csapat?) munkája körülbelül tíz meccs után kezd érezhetően kirajzolódni - részletes és alapos taktikai elemzés nélkül is. És személy szerint azt gondolom, az eredményektől függetlenül is jó irányba próbálunk elmozdulni az utóbbi évek bizonytalanságai után.

Egyrészt fejben is kezd alakulni a társaság, másrészt - azt érzem - Luis Enrique megpróbálja először az egyének szintjén megtalálni a legideálisabb posztokat-feladatokat, ebből pedig kialakul a csapat egysége is. A játékban, a pályán és azon túl is. Átmeneti problémák ugyan vannak (lesznek is, hisz nem csak mi vagyunk a pályán, az ellenfelek is!), de tény, hogy végre érdemben akarjuk kezelni a korábbi gondjainkat, nem csupán beszélünk arról, hogy kellene.

Adja magát a következtetés, hogy a Rayo bebizonyította, mit nem szabad játszani a Barça ellen, mégis azt gondolom, egyetérthetünk abban, hogy hihetetlenül szimpatikus ez a bátor támadójáték a Liga egyik legszerényebb költségvetésű csapatától. Akkor is, ha a végeredménye nagy valószínűséggel előre borítékolható.

A Rayo gyönyörű labdakihozatalokkal, villámgyors és okos támadásokkal, gólhelyzetekkel bizonyította, helye - sőt, megbecsült helye - van az első osztályban. Nyilvánvalóan nem (volt tegnap sem) egy kategória a két csapat, mégis innen küldöm őszinte elismerésemet annak a rayongótábornak, amely csak a legvégén kezdett "putabarszázni", akkor is már csak jobb híján.

A válogatott szünet miatt ugyan időben távolabb van, de fél szemünk máris a clásicón lehet, az Ajax után az következik a sorban. És az eddig alapállapotnak számító Suárez eltiltás is véget ér, ráadásul úgy, hogy két válogatott meccs is a lábában lesz addigra.