totelcamp

Valószínűleg mindenki látott már életében elég amerikai filmet ahhoz, hogy tudja, az apa karakternek arrafelé az a legfontosabb dolga, hogy a gyermek karaktert folyamatosan trükkösebbnél is trükkösebb sportstatisztikai adatokkal vizsgáztassa. A gyermek pedig akkor felel meg az ideálnak, ha könnyedén sorolja a hazafutás/lepattanó/tácsdáun számokat, illetve azokat a sportolókat, akik azok rekordjait tartották/tartják.

A helyes válaszokért cserébe pedig nem más a jutalom, mint apa karakternek - minden elfoglaltsága ellenére is - a gyermek meccsén való megjelenése, melynek egyenes következménye, hogy gyermek addig hiába volt csupán megtűrt és lenézett peremember, apa karakter személyes jelenléte következtében azonnal legyőzhetetlenné válik. Majd amikor a többiek vállukra emelik a nap hősét - és amúgy meg mindenki boldog - a kép az égre emelt kezű gyermekkel a középpontban kimerevedik, a háttérbe bekúszik a csillagos-sávos lobogó mi pedig végignézhetjük a stáblistát, és elmerenghetünk a "bármit elérhetsz, csak igazán akarnod kell!" kijelentés mindent felülíró igazságán.

Vagy nem…

Ha az embert igazságtalanság éri, és az ezért őt megillető kompenzáció elmarad, frusztrált lesz. Aztán ahogyan nő ezen igazságtalanságok száma, egyenes arányban növekszik a frusztráció is, amíg az ember úgy nem dönt, felveszi a kesztyűt... onnantól pedig karaktertől függően reagál bizonyos helyzetekre.

Az Atlético és a Barcelona természetesen sokszor találkozott már a spanyol kupa hosszú történelme során. Egy összecsapás azonban kiemelkedik a többi közül - számunkra most nem csak azért, mert a modern kor talán legnagyszerűbb mérkőzését hozta a Camp Nouban a visszavágó, hanem azért is, mert éppen abban - az általunk is nemrégiben felidézett - 1996-1997-es szezonban került rá sor, amikor Simeone még az Atlético, Luis Enrique pedig a Barca vezére volt. Mármint a pályán természetesen. [Később, a 2003-2004-es évadban újra egymásnak feszült Cholo és Locho Lucho, de akkorra már mindketten túl voltak a zenitjükön.]

Rohadt takony geci csapat ez az Atleti - mondta volt egy ismerősöm közvetlenül a meccs után, és minden örömünk ellenére is joggal említhetjük meg a tegnap látott eseményeknek ezt az aspektusát is. Mert ugyan volt/van okunk elismerni azt, amit Simeone ebből a korábbi középcsapatból alkotott, mégis nehéz nem észrevenni (pláne szó nélkül megállni), mostanra mennyire túllőtt a célon.

Tolerálható az, hogy egy csapat a fizikai elemekre építi a játékát, az szintén, hogy motiváltan hajtanak meccsről-meccsre, az viszont már a nagyon nehezen elfogadható kategória, amikor az alattomos utánrúgásokról, a gusztustalan heccelésekről, meg persze az ellenfelek földre lökéséről szól a futballtudományuk.

Még mindig értetlenül állok a tény előtt, hogy miért is nem zavarta le azonnali pirossal mindkét(!) madridi faszt a bíró? Átírták a szabálykönyvet, és újabban már ezeket is meg lehet úszni büntetlenül?