totelcamp

A tegnapi mérkőzésen egy újabb utat tehettünk meg a Lucho-féle hullámvasúton, amely kissé meredek kezdés után - néhány nagyszerű taktikai döntésnek hála - dunai sétahajókázássá lanyhult. Hajtás után három dolog és egyéni értékelések:

Mielőtt még valaki sérelmezni kívánja a mai pontozást, annak előre leszögezném, hogy a tegnapi "átoktörő" győzelem se nem volt látványos, se nem volt Barcás, ezért az egyéni értékelések során is inkább máshonnan közelítettem meg a játékosok teljesítményét. Hajtás után szoci verés.

Ha akad még valaki, aki neadjisten nem tudná miért is hívják a San Mamést oroszlánbarlangnak, az a tegnapi mérkőzés után minden bizonnyal megvilágosodott. A harcias mentalitás, a megalkuvást nem tűrő küzdelem tökéletes jellemzése a baszk csapatnak, amelynél csak saját szurkolótábora akarja jobban a győzelmet. Ennek megfelelően a hangulat mindig félelmetes, a lelátó népe pedig valóban tizenkettedik emberként van a pályán. Mindez a klub történetével és jól ismert filozófiájával kiegészülve egy rendkívül különleges elegyet alkot, s teszi teljesen egyedivé az Athletic Bilbao csapatát. A játékosokba fiatal koruktól belenevelik a baszk nép és a csapat hitvallását, amely egyfajta harciszellemmé manifesztálódik, s köszön vissza a pályán élet-halál harcá alakulva. Ha elbukunk, a népem is elbukott.

A labdarúgásban nincsenek véletlenek... legalábbis hosszútávon biztosan nem. Nem (volt?) véletlen a Barca hosszú évekig tartó dominanciája, nem volt véletlen a Spanyol válogatott szériája, ahogyan Zidane "malaca" sem az (már amennyire ez a két-három hasonlat összevonható). Mielőtt komolyabban belemennénk a mérkőzés elemzésébe, néhány gondolat arról az emberről, akit közvetlen kirúgása előtt maga Johan Cruyff is szeretett volna elcsábítani az FC Barcelonához.

Legalábbis ami a a BL utolsó fordulóját illeti, mivel a tegnapi győzelemnek köszönhetően a csoportelsőség is kipipálva, így a németek ellen Lucho pályára küldheti akár még Aleix Vidalt is,... ha akarja.

"De most fölkelek, mondja az Úr, most fölmagasodom és fölemelkedem!"
/Ézsaiás próféta könyve 33:10/

Dani Alves a hintaszékében ringatózik előre-hátra, csibészes mosollyal az arcán. "Képzeld el, mi lett volna, ha tényleg jó vagyok?" - mondja. Elképzeltem! Ha tényleg jó játékos lett volna, akkor több La Liga meccset játszik, mint bármelyik külföldi játékos az elmúlt tíz évben, és több gólpasszt is ad... Kivéve persze Messit. Beválogatták volna a FIFA Pro csapatába egymás után ötször, vagy annyi kupát nyer, hogy már nem is képes fejben tartani mindegyiket... Ha Dani Alves tényleg jó lett volna, nyert volna öt bajnokságot, négy spanyol kupát, három Bajnokok Ligáját, három klubvilágbajnokságot és két UEFA kupát. Vagy.. várjunk csak!?

Az újabb áladozatokat szedő nemzetközi szünetnek - hála a magasságosnak - végre vége, így a Barca is visszatérhet a lassan megszokott heti két mérkőzéses rutinjához. Nem csak azért volt hosszú ez a tizenegynéhány nap, mert nem láttuk a csapatot, hanem azért is, mert egy keserű ízű kelta gombóccal a szánkban kellett hosszasan várnunk a csorba kiköszörülésének esélyére. A vigói rövidzárlatnak köszönhetően a negyedik helyről várjuk a folytatást, ahol a fene se tudja, mikor jártunk utoljára.

A mai napig előttem van az a szerencsétlenül megcsúsztatott labda. Az akkor már 36 éves - később a meccs emberének is megválasztott - Gary McAllister tekerte be a szabadrúgást a mérkőzés hosszabbításában, Delfi Geli pedig azóta is átkozza a percet és az aranygól szabályt. A labdarúgás történetének egyik, ha nem a legjobb UEFA Kupa döntője volt az a Liverpool - Alavés meccs, ahol a vörösökön kívül az egész világ a kék-fehéreket siratta...

Bart és bandája meg kell hagyni, idén piszkosul belecsaptak a lecsóba. Hogy ki mit hoz a konyhára, az még persze elválik, de első blikkre nagyon úgy fest, hogy sikerült felrázni a keretet, leadni a ballasztot, és a régóta kritikák kereszttüzében izzó cserepadot pedig olyan szinten felturbózni, hogy néhány (pl. a jelen pillanatban három) kezdőjátékos hiányát is képesek vagyunk megfelelő szinten pótolni.