totelcamp

Valószínűleg mindenki látott már életében elég amerikai filmet ahhoz, hogy tudja, az apa karakternek arrafelé az a legfontosabb dolga, hogy a gyermek karaktert folyamatosan trükkösebbnél is trükkösebb sportstatisztikai adatokkal vizsgáztassa. A gyermek pedig akkor felel meg az ideálnak, ha könnyedén sorolja a hazafutás/lepattanó/tácsdáun számokat, illetve azokat a sportolókat, akik azok rekordjait tartották/tartják.

A helyes válaszokért cserébe pedig nem más a jutalom, mint apa karakternek - minden elfoglaltsága ellenére is - a gyermek meccsén való megjelenése, melynek egyenes következménye, hogy gyermek addig hiába volt csupán megtűrt és lenézett peremember, apa karakter személyes jelenléte következtében azonnal legyőzhetetlenné válik. Majd amikor a többiek vállukra emelik a nap hősét - és amúgy meg mindenki boldog - a kép az égre emelt kezű gyermekkel a középpontban kimerevedik, a háttérbe bekúszik a csillagos-sávos lobogó mi pedig végignézhetjük a stáblistát, és elmerenghetünk a "bármit elérhetsz, csak igazán akarnod kell!" kijelentés mindent felülíró igazságán.

Vagy nem…

Az Atlético és a Barcelona természetesen sokszor találkozott már a spanyol kupa hosszú történelme során. Egy összecsapás azonban kiemelkedik a többi közül - számunkra most nem csak azért, mert a modern kor talán legnagyszerűbb mérkőzését hozta a Camp Nouban a visszavágó, hanem azért is, mert éppen abban - az általunk is nemrégiben felidézett - 1996-1997-es szezonban került rá sor, amikor Simeone még az Atlético, Luis Enrique pedig a Barca vezére volt. Mármint a pályán természetesen. [Később, a 2003-2004-es évadban újra egymásnak feszült Cholo és Locho Lucho, de akkorra már mindketten túl voltak a zenitjükön.]