totelcamp

Vannak játékosok, akiknek a neve mellé nem kell jelzőket aggatni, játékosok, akiket nem kell jellemezni,  játékosok, akikről nem kell ódákat zengeni, vagy bizonygatni még egy rivális csapat szurkolójának sem, mennyire különlegesek. Elég csak kimondani a nevüket, s az ember arcára akaratlanul is felkúszik egy halvány kis mosoly, amiben összesűrűsödik a sok év emléke.

Az az igazság, hogy sokáig nem ismertem fel, mekkora zseni lakozik ebben az egyszerű kis fickóban. Kapta a labdát, majd passzolta is tovább. Ennyit láttunk. Semmi feltűnősködés, semmi cifrázás. Ronaldinhók és Rivaldók árnyékában járva tette a dolgát, s vált eggyé a klubbal és annak identitásával. 

Amíg mi a jelenben élünk, s várjuk, kihez kerül a labda, addigra ő már pontosan tudja a jövőt. Fejben mindenki előtt jár, s pontosan tudja mielőtt megkapta a labdát, kinek fogja tovább játszani. Tudta hogyan adja, milyen tempóban, melyik lábra... Semmi csillagpor, semmi szemfényvesztés, ránézésre a világ legegyszerűbb mozdulataival fordul le a felbőszülten nekirontó ellenfélről, s mindezt olyan eleganciával és könnyedséggel, hogy hajlamos voltam elhinni neki azt is, hogy a labdarúgás egy végtelenül egyszerű sport. Ő maga a kontroll, a tévedhetetlen metronóm, akitől szinte lehetetlen volt elvenni a labdát. Pörgött-forgott, s egy gyors bokamozdulattal kiosztott egy olyan tökéletes ütemű 15-20 méteres passzt a három védő közé befutó csapattárs lábára, amire csak annyit tudtunk mondani, "Wow!" Egyszeri és megismételhetetlen játékosa az FC Barcelonának, és a spanyol válogatottnak is. 

Xavier Hernández Creus 11 évesen érkezett a Barcához, és most, majd 25 évvel később jelentette be, az ő ideje itt lejárt. Még vannak céljai, álmai, de hogy azokat elérje, most egy időre el kell köszönnie tőlünk, hogy aztán visszatérhessen, s folytathassa majd azt a sok-sok éve megkezdett munkát, amelynek évek során ő maga is szerves részévé vált.

Órákig (napokig?) tartana összerakni egy Xavi személyéhez méltó posztot, ahol megemlíthetnénk minden emlékezetes passzát, minden gólját és győzelmét, ezért meg sem próbálkozunk vele. Nem sokkal a bajnoki cím ünneplése után az El Pais-nak sikerült elcsípnie egy nagyon érdekes interjú erejéig a kapitányt, amelyben szó esett bajnoki címekről, edzőkről, csapattársakról, a csapat identitásáról, és természetesen a búcsúról is. Beszéljen hát helyettünk Ő, hisz nála jobban most senki másra nem vagyunk kíváncsiak.

Tizenhét év a Barca első csapatánál. Mit adott ez neked?

Gyerekként imádtam. Ugyanakkor szenvedtem is. Most kimondhatatlanul boldog vagyok és nagyon büszke is arra, amit itt elértem, és ahogyan most távozok. De a rossz pillanatokat, amik miatt annyit szenvedtem igyekszem elfelejteni. 

Mi számodra a futball?

A futball a labda és barátok. És nyomás! A játék, a rondo, passzolgatás körbe-körbe, a tengerparton, a hátsó kertben. S közben nevetsz... vagy, ahogy a srácok passzolgatják a labdát körbe az iskolaudvaron. Ez a futball.

És amikor a csapatod nyer, ‘eso es la hostia (ez a legjobb)’, ahogyan Luis mondaná, igaz?

Luis Aragonés, micsoda óriási fickó! Nagyon sokszor eszembe jut. Nagyon hiányzik.

Miért mész el?

Mert eljött az ideje. Az eszem is ezt mondja, és a testem is küldi a jeleket. A szívem nem, az a Barcáé, az örökre itt marad.

Amíg iskolába jártál igyekezted eltitkolni mindenki elől, hogy a Barcában játszol. Miért?

Mert nem akartam, hogy máshogy nézzenek rám. Tudtam, hogy én nem fogok megváltozni, de féltem tőle, hogy azt mondják: "Nézzetek arra a srácra. Leigazolta a Barca és most azt hiszi ettől különleges." Még a Barca melegítőmet sem hordtam az utcán, hogy elkerüljem a figyelmet. 

Mi az első emléked a Barca öltözőjéből?

Ahogyan leülök átöltözni Figo és Guardiola közé, Nunez (az akkori elnök) pedig bejön beszélgetni Peppel. És én ott ültem. Természetesen mindennel és mindenkivel tisztában voltam kicsoda és micsoda. Én csak egy ifjonc voltam, aki rendkívül meg volt illetődve. A veteránok azonban fantasztikusan bántak velem: Pep, Pitu, Luis, Sergi, Figo, Rivaldo – mindannyian nagyszerűek voltak.

Szombaton ünnepelted a nyolcadik bajnoki győzelmedet. Amikor az elsőt nyerted Albacetében voltál, a csapat pedig Vitoriában. 

Igen, így van. Tizennyolc mérkőzésen léptem pályára abban a szezonban, de az utolsó fordulóban van Gaal úgy döntött csak azok a játékosok utaztak, akik bekerültek a mérkőzés keretbe. Én a B csapattal mentem Albacetébe és ott néztem a meccset. Volt egy mez, az Ángel Mur által épített múzeumban, amit Rivaldo and Anderson csináltak, egy "Mi vagyunk a bajnokok!" felirattal, és rajta volt az összes játékos neve, akik nem tarthattak a csapattal: Ciric, Busquets, Okunowo, Roger és Óscar. Az volt az utolsó bajnoki győzelem, amit a Placa Sant Juamén ünnepeltek. Látod, milyen öreg vagyok? Még a Sant Juamén is ott voltam!

Mi lett volna veled, ha nincs van Gaal?

Rengeteget mindenre megtanított. Azt szokta mondani: "Jobb vagy, mint Zidane!" amire én azt válaszoltam, "Ne ragadtassa el magát Miszter, köszönöm, de azért ne túlozzunk." Szerencsés vagyok, hogy ilyen kiváló edzőim voltak. Nagyon igazságtalanok voltunk vele, nagyszerű edző volt.

Aztán jött öt év, amikor semmit sem nyertetek. Mi történt?

Elvesztettük az esszenciát. Edzők jöttek-mentek, a csapatnak nem volt stabilitása amíg Rijkaard meg nem érkezett. És persze Ronaldinho. Amikor nyertünk, a saját stílusunkkal nyertünk. Labdabirtoklással, játszva a focit, letámadva az ellenfeleket, megmutatva az igazi Barca esszenciáját.

Számunkra az egyetlen járható út, ha önmagunk vagyunk. Ha nem tiszteljük a saját stílusunkat semminek nincs értelme, ez bizonyított. Voltak persze idők, amikor semmit sem nyertünk, amikor kételkedtünk önmagunkban. Manapság az első gondolat, keressünk egy srácot, aki legalább 1,80 m magas és erős is. Nem ez a válasz. Amire nekünk szükségünk van az olyan játékosok, akik megértik a Barca játékának a lényegét. A koncepciót, a csapatmunkát, a passzt a harmadik embernek, amelytől más csapatok fölé kerekedhetünk

Ez lehetett az oka annak, hogy egyszercsak a rivaldafény közepén találtad magad?

Igen. Amikor nyertünk, az emberek az egekig dicsértek, de ha veszítettünk, kétségbe vontak mindent, és én voltam az első azon a listán is. 

Mindig azt mondod Busquets és Pedro a követendő példa. Miért?

Mert szerények, mert feláldozzák magukat a csapatért, mert kivételes tehetségek, akik rendkívül eltökéltek, akik nincsenek eléggé elismerve, megbecsülve, és ez felháborít. Tudom, hogy rengeteg munkába telik, mire felérhetsz a csúcsra, és ők meg is tették. Megnyertek mindent, de mindig a csapat érdekeit tartották szem előtt, ugyanúgy ahogyan például Jordi (Alba) is. Mindig. Ugyanez igaz Andrészra és Piquére is, de őket, mint engem vagy Leót, elismernek. Pedro és Sergio különleges futballisták. Pedro története már eleve nem mindennapi: Barca támadó, az akadémiát végigjárva jut el a csúcsra, ahol megnyer mindent. Amikor ránézel, csak annyit mondhatsz, "Srácok, tanuljatok tőle!" És Busi? Sosem láttam nála intelligensebb labdarúgót a pályán.

Nyertél egy bajnokságot a félidőben, és egyet otthon a foteledben ülve. Furcsa, nem?

Igen, Balaidosban nyertünk egyet félidőben, abban az évben, amikor sérült voltam. Az egyik legnehezebb évem volt, de rengeteget tanultam belőle. Decemberben tréning közben elszakadt a külső keresztszalagom. A térdem teljesen tönkrement. Ekkor tanultam meg vigyázni magamra. Sosem mentem edzőterembe előtte, azt hittem a labdával edzeni bőven elég. Sosem súlyzóztam, csak a tehetségemre támaszkodtam. Abban az évben Emilinek (Ricart) és Cugart doktornak köszönhetően megtanultam, hogy ha nem figyelek oda magamra, az a karrierembe kerülhet. A másik győzelem pedig az volt, amikor Capdevila gólt lőtt a Madridnak, amivel megnyerte nekünk a ligát. Otthon voltunk és elkezdtem hívogatni a srácokat "Gyerünk, meg kell ünnepelnünk!". És így is tettünk, pedig még várt ránk egy mérkőzés másnap a Calderónban. 

A triplázós év különleges volt, ugye?

Eddig a történelem legjobb éve. Nem csak az, hogy nyertünk, de ahogyan nyertünk. Az az év maga volt a tiszta esszencia. Sosem láttam még ahhoz fogható futballt. Néha, ha megnézek egy-egy mérkőzést abból az évből, azt gondolom: Lehetetlen ennél jobban játszani. Megnyertük a Bajnokok Ligáját, méghozzá rendkívül meggyőző módon. Pep éve megismételhetetlen.

Játékosként, vagy edzőként volt keményebb fickó?

Dehogy volt kemény, imádtam őt. Csapattársként szenvedett ő is. A kettőnk összehasonlítása nem az ő hibája volt. Óriási súly volt a vállamon, hogy az utódjaként beszéltek rólam. Mindig mondta, ne is figyeljek oda ezekre, de én nem tudtam... Mellette felnőni óriási nyomással járt, de ez nem az ő hibája volt. Mindig nagyon jól bánt velem.

Igaz, hogy az érkezése előtt közel álltál a távozáshoz?

Volt egy ajánlatom a Bayern Münchentől én pedig hajlottam a váltásra, így igaz. Akkor jött Pep, és azt mondta: "Xavi, nem tudom nélküled elképzelni a csapatot. Lehetetlen." Mire én azt válaszoltam: "Ok, maradok." Lenyűgöző edző. Lehet, ez azért van így, mert bizonyos dolgokat ugyanúgy látunk, ugyanúgy értjük a futballt. A csillagok állása egyszerűen tökéletes volt azokban az években. Kivételes csapatunk volt, és ez nem csupán a véletlennek volt köszönhető. Rengeteget dolgoztunk azért, hogy a riválisaink fölé nőjünk. Van egy teóriám: A Barcának sokkal jobbnak kell lennie a Madridnál, különben nem nyerünk. Ők nagyon sok mindenre támaszkodhatnak: a sajtó, Juanitó szelleme, a cómo no te voy a querer (hogyan tudnálak nem szeretni)... Mi vagy jók vagyunk, vagy semmik. Ha ugyanazon a szinten vagyunk képesek feltüzelni magukat olyan dolgokkal, amelyek nekünk itt nincsenek. Itt a dinamika mindig negatív, náluk mindig pozitív.

Szerettél volna együtt dolgozni Johan Cruyffal?

Semmi nincs, amit jobban szeretnék. Ő az én referencia pontom a futballban, pedig soha nem is dolgoztam vele, szóval képzeld csak el... Johan megváltoztatta a játék történelmét, ez teljesen világos. Legalábbis a Barcelonánál. 

Az összes bajnoki győzelmeid közül mindössze egyet nyertél a Camp Nouban. 

És még csak nem is játszottam. Undiano (Mallenco) sárgát adott az előző mérkőzésen, így el voltam tiltva.

A legrosszabb időszak Tito betegségének éve volt?

Igen, és a következő, amikor meghalt. Tito szezonja rendkívül fájdalmas volt. Rendkívül igényes edző volt. Nagyon sokat várt el tőlünk. "Száz pont! Száz pontot kell szereznünk!" Mindig ezt mondogatta. Nagyon kemény év volt. A hangulat az öltözőben szintén nagyon lapos volt. Meg tudtuk nyerni a szezont, mert Aureli (Altimira) és Jordi (Roura) a szívüket és lelküket is beleadták. Hangposta üzeneteket játszottak le nekünk, Tito ezt mondta, vagy azt mondta... Tito hívott minket... Mindig ott volt velünk. Rendszeresen beszéltem vele. Egy nap megharagudott rám. Fájdalmaim voltak, de én játszani akartam. Mondanom sem kell, a Milan ellen persze rá is sérültem a ki nem kezelt sérülésemre. A Bayern mérkőzés már közel volt, de én megint játszani akartam, mire félrehívott: "Ha még egyszer leséríted magad, sosem játszatlak többé!" Nagyon mérges volt rám. Egy rendkívül egyenes, és bátor ember volt.

Hogyan élted meg az idei szezont annyi év után a kezdőcsapatban? 

Nehéz volt, nyilvánvalóan. De tanultam a többi csapattársamtól, akik nem játszottak, akik mindig csendesek voltak, de végig pozitívan álltak a dolgokhoz. Az egyik példaképem mindig is a cserekapus volt. Szinte sosem játszottak, de mégis mindig úgy ünnepeltek a csapattal, mintha végigjátszották volna a szezont. Eszembe jutott Jorquera, Pepe Reina. Srácok, akik rendkívül keményen edzettek mindig, de sosem panaszkodtak, pedig mint tudjuk, minden labdarúgó önző a természeténél fogva. Tanultam tőlük. Nézd, Valenciában a mérkőzés vége előtt tíz perccel lecseréltek, Busi góljánál viszont úgy örültem, hogy beugráltam a gyepre. Ölelgettem Luis Enriquét! Lecserélt, de egy kicsit sem haragudtam rá. Meg kellett változtatnom a gondolkodásomat és azt tettem, amit kisgyerekként tanultam meg: A csapat az első! Serleggel akartam a befejezni a szezont és most nézd.. Puyival beszéltem néhány napja, ő még csak nem is játszhatott, vagy ünnepelhetett, amikor befejezte. És most nézz rám, hogyan búcsúzhattam a Camp Noutól. Hihetetlen. A puzzle összes darabkája tökéletesen összeállt. Szinte már botrányos! Sosem hittem volna, hogy így fejezhetem be a karrierem. Mint a filmekben. 

Miért maradtál?

Jó érzésem volt az elejétől fogva. Nagyon megviselt a Liga elvesztése, és az hogy nem játszhattam az év végén, és persze a Világbajnokságon átélt események is,... brutális volt, de átment rajtam a dolog. Tudtam, hogy Luis Suárez érkezik, aztán beszéltem Luis Enriquével is, aki csak annyit mondott: "Pelopo, óvatosan dönts!", és én úgy éreztem ez egy nagyon jó év lesz. A csapattársaimnak el is mondtam: "Srácok, maradok még egy évet, mert ez nagyon bíztató." Luis tökéletesen bánt velem, mert sosem hazudott. Ez pedig nagy dolog. Tiszteletreméltó és egyenes ember. Haragudhattam volna rá, mert keveset játszatott, de épp ellenkezőleg, tartozom nekik, mert ő volt az egyik, aki igyekezett meggyőzni, hogy maradjak. Visszanyertem a lelkesedésemet. Aztán beszéltem Zubival is, aki nagyon jó volt hozzám. Azon a napon, amikor bejelentettem nekik a döntésem, hazajött velem és ráébresztett arra, hogy ez még nem a megfelelő pillanat a távozásomra. Hála istennek úgy döntöttem, maradok. 

Emlékszel még arra a napra, amikor eljöttél a Barcához, hogy leteszteljék a tudásod a La Masiára?

Természetesen. Az édesapám a kocsiban azt mondta: "Nyisd nagyra a szemeidet, és tanulj! Nem mindenki kapja meg ezt az esélyt." Addigra már rég leigazoltak, de én erről mit sem tudtam. Így hát így is cselekedtem: tanultam, tanultam és tanultam. Ebben a klubban tanultam meg, hogyan kell játszani, és váltam emberré. Itt és persze odahaza. Mindent a Barcának köszönhetek. Annyira boldog voltam itt. Sosem hittem volna, hogy egyszer így alakul majd.

Ismersz valakit, aki még nálad is nagyobb culé?

Hogyne, az édesanyám. 

Visszavárunk, Mr. FC Barcelona!